1. fejezet

 Hyuk

Reggel a nap meleg sugaraira keltem, ami most meglepő módon egyáltalán nem zavart. Sőt, tulajdonképpen örültem neki. Az igazság az volt, hogy nem tudtam mitől vagyok olyan jó kedvemben, hogy dudorászva menjek ki a fürdőbe. Miután megmostam az arcom, a tükörben tanulmányoztam magam.

Mégis mitől lehetek ilyen boldog? Semmi különös nem történt, ami miatt így kéne viselkednem… – morfondíroztam magamban, miközben kisétáltam a helységből. Ó, megvan! Hisz ma megyünk be a suliba, hogy beszéljünk az igazgatóval – csaptam össze a tenyerem, aztán gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és kimentem a konyhába, ahol anya épp reggelit készített.

- Jó reggelt! – köszöntem neki, s egy puszit nyomtam az arcára.

- Ó – lepődött meg –, neked is! – mosolygott rám. – Mitől ez a jókedv?

- Csak kíváncsi vagyok már a sulira. Olyan sok jót hallottam már róla, meg hogy jó pár híresség is ide járt – meséltem izgatottan.

- Hm, biztos te is sikeres leszel – kacsintott rám mosolyogva.

- Izgulsz? – kérdezte anya immár a kocsiban.

- Miért izgulnék? – húztam fel a szemöldököm. – Ez még nem az első napom – emlékeztettem a tényre, mert el tudom hinni, hogy anyám sokkal jobban izgul, mint én.

- Igazad van – hümmögött, majd leállította a motort.

Csillogó szemekkel szálltam ki, hogy megcsodálhassam az épületet, ami élőben sokkal nagyobb volt, mint gondoltam.

- Na, ne ácsorogjunk itt, hanem menjünk be – tolta meg a hátam anya, majd beléptünk a hatalmas kapun, utána pedig végigsétáltunk a hosszú úton, ami az ajtóhoz vezetett.

- Wow! – adtam hangot csodálkozásomnak. A falakat képek sokasága borította, amik vagy hangszereket, vagy hírességeket ábrázoltak. Egy-két régebbi hangszert is észrevettem, amik valaha bizonyára egy-egy idolé lehetett, akik itt tanultak, ugyanis mindegyik hangszeren volt egy név. A padlót pedig több helyen is hangjegyek díszítették.

- Még számtalan alkalmad lesz bámészkodni – korholt le anyám –, most viszont az igazgatóhoz jöttünk, úgyhogy gyere! – indult fel a lépcsőn, mire észbe kapva én is utána siettem.

- Jó napot! – köszönt anya, mikor belépett az igazgató szobájába.

- Önöknek is – biccentett a férfi, majd hellyel kínált minket. – Nem fog sokáig tartani, csak pár papírt kell aláírni – nyújtotta a lapokat. – És itt van az egyenruha, amit leginkább ünnepségeken kell majd viselni – adta nekem a ruhát, amit udvariasan meg is köszöntem.

- Viszontlátásra! – köszöntünk el.

- Holnap ne késs, SangHyuk – mosolyodott el a férfi, majd becsukta az ajtót.

- Huh, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végzünk – mondta anya, miközben hazafele vettük az irányt.

- Én sem, de azért örülök – vigyorogtam.

Este mosolyogva dőltem be az ágyamba, majd a paplant magamra húzva már el is aludtam.

Aznap reggel hamarabb keltem a megszokottnál, ami most annyira nem is zavart, mert így legalább elég időm maradt mindenre. Gyorsan magamra kaptam az egyenruhám, aztán a fürdőben megcsináltam a hajam és miután megállapítottam, hogy jól nézek ki, a konyhába mentem, ahol anya már ott tett-vett.

- Jó reggelt! – adott egy puszit, majd elkiáltotta magát, hogy „reggeli”.

- Itt vagyunk – ült le apa egy székre, majd nővérem is betoppant.

- Tudod – kezdte SangOok, amikor már javában ettünk –, büszke vagyok rád, Hyukie, amiért ezentúl egy ilyen suliban fogsz tanulni – borzolta meg mosolyogva a hajam.

- Yah! – kiáltottam fel. – Tönkre teszed a hajam! – néztem rá felháborodottan.

- Ugyan – nevetett fel –, így is jól nézel ki. Tuti, odáig lesznek érted a lányok – vigyorgott tele szájjal.

- Jaj, hagyjál már – hesegettem el a kezét – és csukd már be a szád! – szóltam rá, mert még mindig úgy nevetett. – Ez undi! – fintorogtam.

Még senkinek sem mondtam, de biszex vagyok. Azonban ez is kezd változni, ugyanis azt vettem észre, hogy az utóbbi időben sokkal inkább a fiúkat bámulom. Egyelőre nem akartam bevallani magamnak, hogy én már pedig meleg vagyok, mert még nem tudtam, hogyan kezeljem, ha valaki a későbbiekben tudomást szerezne az érdeklődésem iránt.

- Ha befejezted, akkor eldoblak a suliba, úgyis arra kell mennem – szólalt meg anya, mire bólintottam, és gyorsan elkészültem.

- Sok sikert! – kacsintott rám, mielőtt kiszálltam volna a járműből, én meg egy nagyot sóhajtva indultam meg az épület felé, ami a jövőmet rejtette.

Megkerestem az osztályfőnököm, aki kedvesen üdvözölt, majd együtt elindultunk az osztályterem felé. Amint beléptünk az ajtón, minden szem rám szegődött, én pedig idegességemben el is vörösödtem.

- Nos, gyerekek – kezdte a tanár –, ő itt az új osztálytársatok. Kérlek, mutatkozz be – fordult felém biztatóan.

- Ühm – kezdtem dadogva, de gyorsan magamhoz tértem és normális hangnemben folytattam tovább. – Han SangHyuk vagyok, remélem, jól kijövünk majd – hajoltam meg.

- Kérlek, foglalj helyet JongUp mellett – mutatott az osztályfőnök egy barna hajú fiú felé, mire én bólintva odasiettem.

- Szia – mosolygott rám a srác, amire én csak meglepetten néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy azonnal megszólít. – Moon JongUp vagyok.

- Heló – biccentettem mosolyogva.

- Akkor körbevezetlek, jó? – hagytuk el a termet, amikor kicsöngettek. Szerencsére csak osztályfőnökik voltak ma.

- És amúgy… – fordultam JongUp felé. – Jóban vagy a felsőbb évesekkel?

- Hát, van pár srác, akivel elég jóban vagyok. A legjobb barátom pedig most elsős, régebben együtt jártunk táncolni és suliba is.

- Ó, az jó – mosolyogtam rá. – Remélem, én is találok barátokat.

- Biztosan – paskolta meg a vállam biztatóan. – Kedves vagy és elég jól nézel ki, úgyhogy biztos lesz pár ember, aki irigy lesz rád, de nyugi, tuti csak úgy bomlanak majd utánad a csajok – vigyorodott el –, hacsak… – pillantott fel rám óvatosan, amit én nem értettem. – Hacsak nem a saját nemedet preferálod jobban.

- Hogy mi? – köptem ki majdnem a vizet, aztán köhögni kezdtem.

- Ne aggódj, nem zavar, ha az vagy. Van két barátom, akik melegek – ütögette meg a hátam nyugtatásképp.

- Én… – dadogtam, mert nem tudtam eldönteni, hogyan reagáljak erre. Most mondjam el, hogy az vagyok? Vagy tartsam titokban? Miért ilyen nehéz ezt eldönteni?! – idegeskedtem magamban, és képzeletben már a hajamat téptem.

- Mindegy, hagyjuk – legyintett, minek hatására megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Ez itt az egyik zeneterem – álltunk meg az említett helység előtt, és bekukucskáltunk. – Játszol valamilyen hangszeren?

- Nem – ráztam meg a fejem.

- Akkor nem sűrűn fogsz idejárni. Menjünk tovább – intett fejével, majd a folyosó végén kinyitott egy ajtót, ami mögött egy elég nagy tornaterem tartózkodott. – Mint láthatod, ez itt a tornaterem. Itt szoktak lenni a tánc edzések, szóval mindennapos számunkra, hogy idejöjjünk – mosolyodott el boldogan. – Remélem, bírod a kemény edzést, mert itt aztán nincs lazsálás! – vigyorodott el. – És ugye tudsz valamennyire táncolni?

- Persze! – vágtam rá enyhén felháborodva. – Kiskorom óta táncolok.

- Akkor megnyugodtam – biccentett, és kimentünk a teremből.

- Viszont nekem most mennem kell, mert találkozok JunHongal – mosolyogva intett egyet, azzal már ott is hagyott.

Enyhén meglepetten néztem utána, mert azért mégis csak itt hagyott, egyedül. Ráadásul nem is nagyon tudtam, merre volt a kijárat. Végül elindulva a folyosón, amint megláttam a lépcsőt, gyorsan felmentem, mert ha jól emlékeztem azon a szinten volt a kijárat.

Alig voltak a folyosón, nyilván már a többség elment. Gondolataimból egy kellemes énekhang szakított ki, így azt hallgattam egészen addig, amíg el nem értem az ajtót, ahol az a bizonyos személy énekelt. Óvatosan beljebb léptem, hogy lássam ki van benn, és megpillantottam egy velem egyidős srácot, aki nem csak dalolászott, hanem pluszba még igencsak látványos mozdulatokat csinált. Számat enyhén eltátva figyeltem a fiút, aki pont ezt a pillanatot választotta, hogy megforduljon, ezáltal észrevéve engem. Kisebb meglepődöttség suhant át az arcán, de pár pillanattal később rendezve arcvonásait, mosolyogva köszönt, majd elindult felém.

- Mi járatban itt? – állt meg egy lépéssel előttem. Szerencsémre nagyjából ugyanakkorák lehettünk, így annyira nem volt kínos számomra a beszélgetés.

- Én… – kezdtem összezavarodva, de aztán rájöttem, hogy felesleges aggódnom, hisz a srác nagyon barátságosnak tűnt. Így aztán határozottan folytattam: – Csak hallottam, ahogy énekelsz, aztán itt kötöttem ki – vontam vállat somolyogva.

- Jaj ne – vágott ijedt fejet –, rájöttél, hogy Szirén vagyok! – kiáltotta, mire muszáj volt felröhögnöm. Nem tudom, hogyan jött ez, de az tény, hogy nagyot ütött. – Ez így nem lesz jó – rázta megjátszott kétségbeeséssel a fejét. – Most meg kell öljelek, nehogy eláruld a titkomat! – lépett közvetlen elém, majd megcsípte az oldalamat, amire én felvinnyogtam.

- Ezt most miért kellett? – néztem rá döbbenten. Nem tudom, mi jött rá, de azért…

- Örülj, hogy nem haltál meg – kacsintott csábosan. Csábosan! Mi a szar?!

Rémülten hátráltam, mert most már tényleg semmit nem értettem és iszonyatosan összezavarodtam. Ekkor azonban kirobbant belőle a röhögés, amin szintén legalább annyira meglepődtem, mint eddig. Viszont amikor már a földön fetrengve vihogott, akkor én is elkezdtem nevetni. Nem tehetek róla, de iszonyatosan vicces volt a látványa.

- Sajnálom, de ezt muszáj volt – röhögött még mindig. – Kíváncsi voltam, mit reagálsz és amúgy is már egy ideje ki akartam ezt próbálni – vigyorgott továbbra is.

- Aha, értem – bólogattam. – Te aztán egy nagy mókamester lehetsz – röhögtem fel. – Azt hiszem, elég jóban leszünk – kacérkodtam, amire ő újfent felnevetett.

- Ezer százalék! Már most imádlak – vihogott a nyakamba borulva. Én meg már komolyan azon gondolkoztam, nincs e valami súlyosabb baja, hogy ennyit röhög. – Ah, annyira fáj a… hasam – fogta meg az említett testrészét, és lehuppant a járólapra. – Rég nem nevettem ennyit, kijöttem a gyakorlatból – vigyorgott ezerrel még mindig.

- Még be sem mutatkoztunk – jutott eszembe hirtelen, majd kicsit meghajolva bemutatkoztam. – Han SangHyuk vagyok.

- Yook SungJae – villantott egy újabb vigyort. – Egyébként még soha nem láttalak a suliban. Új vagy, ugye?

- Aham, most jöttem, de másodikos vagyok.

- Oh, kár hogy nem egy osztályban vagyunk – biggyesztette le a száját. – Milyen tagozaton vagy?

- Tánc és ének.

- Akkor viszont valószínű, hogy éneken találkozni fogunk – kacsintott rám. – Én ének és rap tagozaton vagyok.

- Hm, értem – bólogattam.

- Amúgy merre mész haza? – kérdezte hirtelen, amire enyhén meglepődtem, de azért válaszoltam.

- Akkor mehetünk együtt, mert én is arra lakom – vigyorodott el, majd átkarolta a vállamat. Nem mondom, kissé feszélyezett ez a helyzet, mert lényegében alig fél órája ismertük meg egymást.

- És milyen volt az első napod? Mi a véleményed? – kérdezgetett.

- Hát – gondolkoztam el egy pillanatra –, eddig tetszik és az a pár ember is szimpatikus volt, akivel ma beszéltem – mosolyodtam el.

- Kikkel? – kérdezte, miközben befordultunk egy utcába.

- Néhány osztálytársammal és veled ugye – pillantottam rá. – A padtársammal lettem még igencsak jóban.

- Ki az?

- Moon JongUp, ismered?

- Persze – kuncogott fel. – Hihetetlen a srác, elképesztő, milyen mozgása van, majd meglátod. A magas haverja, akivel már csomószor láttam, ő is jól nyomja. Aztán a maradék két srác, akivel gyakran látni… hát ők, hogy is mondjam… nagyon szenvedélyesek – röhögte el magát, mire én felhúztam a szemöldököm.

- Mármint – köszörültem meg a torkom –, akik egy párt alkotnak?

- Szóval tudsz róluk – pillantott rám sejtelmesen mosolyogva.

- JongUp mesélt róluk – bólintottam.

- Hát persze – mondta csak úgy magának. – Nem vagy ellene a melegeknek?

- Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem. Hisz én is az vagyok… – mondtam magamban.

- Amúgy elképesztő hangjuk van – mondta hirtelen. – Nem úgy értem – javította ki magát azonnal vigyorogva. – Tényleg nagyon jól énekelnek.

- Kíváncsi vagyok már – néztem az égre. – Annyira szeretnék még több ilyen embert megismerni. Te is jól énekelsz – néztem rá mosolyogva.

- Ó! Köszönöm – karolta át a vállam vigyorogva.

- Hé! – nevettem fel, és leemeltem a karját. – Én erre megyek tovább – torpantam meg a saroknál.

- Rendben, akkor holnap találkozunk.

- Ühm – bólintottam, majd integetve befordultam az utcánkba, nemsokára pedig a házunkba.

- Megjöttem – kiáltottam, miközben levettem a cipőm.

- Szia – kukkantott ki nővérem a konyhából –, hogy telt a napod?

- Jól – válaszoltam bőszavűan, majd lehuppantam a kanapéra. – De te hogyhogy itthon vagy?

- Nekünk csak az ünnepségre kellett bemennünk. Na, de mesélj! – ült le mellém izgatottan. Mintha nem is én lennék a fiatalabb… – Szereztél barátokat? Milyen az ofőd? Vannak szép lányok?

- Igen, néhány osztálytársammal, köztük JongUp-al, aki a padtársam és SungJae-vel, aki egy másik osztályban jár. Öhm – pillantottam oldalra az utolsó válaszomnál – biztos, nem figyeltem.

- Mi az hogy nem figyelted? – kérdezte döbbenten.

- Hát… úgy! – mondtam értelmesen, azzal bevágtattam a szobámba.

Az előbb majdnem elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Istenem, miért nem mondtam el neki? Sokkal egyszerűbb lenne az életem… Nem hiszem, hogy megutálna emiatt, SangOok nem olyan.

***

Reggel viszonylag könnyen keltem, majd miután összekészülődtem, el is indultam a suliba szendvicset majszolva közben. Anya ma nem tudott elvinni, mert korábban kellett mennie dolgozni, de nem voltam elkeseredett emiatt, hisz jó idő volt és amúgy is szerettem sétálni.

A terembe beérve azonnal észrevettem JongUpot, aki a padján ült zenét hallgatva.

- Szia – érintettem meg a vállát, mire kipattantak a szemei, majd miután realizálta, hogy én vagyok az kihúzta a füléből a headseat-et.

- Jó reggelt – vigyorodott el. – Kíváncsi vagy a tanárokra? A fizika és töri tanár nagyon köcsög, meg az egyik zenetanár se túl kedves – húzta el a száját.

- Kösz, ezzel most igazán megnyugtattál – fintorogtam, miközben helyet foglaltam a székemen.

- Hát, most na! – röhögött fel, aztán észrevett valakit, és elkezdett kiáltozni. A srác ezután betért a terembe, majd felénk vette az irányt. Hát nem mondom, magas volt. Nagyjából akkora, mint én, talán egy-két centivel magasabb.

- JunHong, ő itt Hyuk. Hyuk, JunHong. Tudod, már meséltem róla – fordult felém.

- Igen, emlékszem – bólintottam, majd a fiú felé nyújtottam a kezem. – Szia!

***

- Most ének jön – fordult felém hirtelen padtársam. – Kíváncsi vagyok a hangodra, meg gondolom te is a többiekére.

- Aham – bólintottam.

- Gyere – indult el a folyosón, majd benyitott egy terembe, ahol aztán egymás mellett helyet foglaltunk. – Ezután is ének jön, viszont akkor a végzősöknek lesz ének, mi meg néha beszállunk, de lényegében tanulunk tőlük. Hasznos, hidd el – mondta, amikor meglátta értetlen fejemet.

- Hát, oké – vontam vállat, majd lejjebb csúsztam a széken, és vártam, hogy becsöngessenek.

Az óra egész érdekesen telt. Bemutatkoztam, aztán a tanár megkért, hogy énekeljek valamit, majd miután befejeztem elmondták a véleményüket és, hogy mit fogunk a hangomon javítani. Hamar eltelt az óra és már JongUp-al beszélgettem, amikor bejöttek a felsősök, olyan tízen. A legtöbbjükön látszott, hogy tényleg hasonlítanak az idolokra, mert elég jól néztek ki. Amint ők is elhelyezkedtek, végignéztem az embereken és megakadt a szemem az egyik barnás hajú fiún.

Gyönyörű. Ez volt az első gondolatom, amint megpillantottam. Elképesztően helyes volt és úgy éreztem, hogy a szívem azonnal kiugrik a helyéről.

- Rendben, gyerekek – szólalt meg hirtelen a tanár, mire én döbbenten kaptam rá a tekintetem, ugyanis észre se vettem, mikor jött meg. Megráztam a fejem, majd a tanárra összpontosítottam, aki valamit magyarázott az elején, majd a végzősök kezdtek énekelni. Amikor Ő következett automatikusan izgulni kezdtem, és feszülten vártam, hogy elkezdjen énekelni. Amint megszólalt kis híján tátva maradt a szám. Olyan csodálatosan mély tónusú hangja volt, amitől az ember fangörcsöt kap. Tényleg, annyira szépen énekelt, hogy ha nem lett volna ott rajtam kívül más is, valószínűleg már folyt volna a nyálam.

Mikor végzett én még mindig a hatása alatt voltam, ezért csak kábán tapsoltam. Amint vége lett az órának, JongUp elsietett, mivel elvileg találkozik valami barátjával. Engem persze mindig egyedül hagy… Azonban kivételesen örültem, mert így odatudtam menni a fiúhoz. Bátorságot gyűjtöttem, majd elé léptem.

- Szia – kezdtem, mire ő rám pillantva halványan elmosolyodott, és biccentett egyet. – Gyönyörűen énekeltél hyung! – vágtam a közepébe rögtön. Látszott rajta, hogy kissé meglepődött ezen a kijelentésemen, de aztán aranyosan elmosolyodott –, amitől megjelentek a gödröcskéi.

- Köszönöm.

- Oh, be sem mutatkoztam még – kértem bocsánatot. – Han SangHyuk vagyok, de inkább csak Hyuk – hajoltam meg.

- HongBin – mutatkozott be ő is. – Lee HongBin.

- Örülök, hogy megismerhettelek HongBin hyung – fogtam meg a kezét hálásan. - Remélem, jóban leszünk – mosolyodtam el.

- Én is örülök és én is remélem – mosolygott vissza rám.

Ezután olyan mértékű boldogság tört rám, hogy egész nap csak rá gondoltam és egyszerűen képtelen voltam másra is figyelni. Amikor hazaértem mondhatni örömtáncot jártam a szobámban. Kétség sem fért hozzá, hogy tetszett nekem HongBin. Úgy éreztem magam, mint valami… szerelmes kiscsaj? Nem tudtam pontosan eldönteni, de egyvalamiben biztos voltam.

Most már nem tudom tagadni: ténylegesen meleg lettem.