5. fejezet

Hyuk

HongBin végül beért és nevetve folytattuk utunk a suliba, ahol aztán leültünk egy padra az udvaron. Kevesen voltak még, elvégre majdnem háromnegyed óra volt  hátra az első óráig. Törökülésben HongBin felé fordultam, ő pedig  mosolyogva figyelt engem.

- Min mosolyogsz?

- Csak örülök, hogy ilyen jóban lettünk – válaszolt egyszerűen, aztán hirtelen felém hajolva nyakamra csúsztatta egyik kezét, amit én csendben tűrtem, mert kíváncsi és egyben izgatott voltam, hogy mit fog tenni. Éreztem, hogy maga felé húz és már reménykedtem, hogy megcsókol, amikor hirtelen megszólalt valaki mellettünk. Azonnal eltávolodtunk egymástól, és zavartan pislogtunk... Tao-ra.

- Mit keresel itt? – kérdezte frusztráltan HongBin, mire Tao elvigyorodott.

- Ugyan Bini, egy suliba járunk – veregette meg a vállát és lehuppant mellé.

- Legalább nem közénk ültél – motyogta HongBin halkan, szeme sarkából pedig huncutul rám pillantott, mire én elpirultam.

- Azért ennyire én sem vagyok gonosz – nevetett fel. – Én sem örülnék, ha beülnél mondjuk SeHun és közém.

- Még szép – vágta rá HongBin és megfogta a kezemet, amit persze Tao nem láthatott.

- Egyébként, hogyhogy ilyen korán benn vagy? – nézett Tao a mellettem ülőre. – Ritkán jössz ilyen korán.

- Volt egy álmom, ami miatt valamiért egy órával hamarabb keltem a megszokottnál és mivel nem tudtam semmit csinálni elindultam a suliba, ám szerencsére Hyuk is akkor ment – vigyorgott rá.

- Hát, akkor jó reggeletek lehetett – hajolt előre, miközben huncutul figyelt minket.

- Foglalkozz már magaddal és inkább tanuljál, mint hogy itt bámulsz minket...! – kelt ki magából HongBin, mire csillapítóan megszorítottam a kezét, hátha lenyugszik. El is vontam egy kicsit a figyelmét, mert pillanatokig a kezünket nézte, aztán hirtelen összefonta ujjainkat,  nekem pedig kihagyott egy dobbanásnyit a szívem. Komolyan nem tudtam, hogy mégis mit érzek HongBin iránt...

- Jól van, jól van... – állt fel a padról feltett kezekkel Tao. – Békén hagylak titeket, csak ne egyél meg. Hyukot nem is hallottam ma még beszélni, lehet, hogy ő szeretné, ha maradnék – kapta rám a tekintetét, azonban azonnal vissza is pillantott kettőnk közé, azaz a kezünkre.

- Nem is ismer.

- Ne haragudj Tao hyung, de... jelen pillanatban tényleg zavarsz minket.

- Hyuk – nevetett fel jókedvűen –, igazán tetszik a stílusod, ezért elmegyek – kacsintott, aztán tényleg elment.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordult felém HongBin, mire én csak mosolyogva megvontam a vállam. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – nézett rám kajánul, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vontam meg a vállam hetykén, mert nem szerettem volna, ha azonnal rájön, hogy tényleg mennyire zavart, hogy Tao idejött hozzánk. Mert hát valljuk be, hogy igenis szerettem volna, ha megcsókol...

- Ezt vehetem igennek? – csúszott közelebb hozzám egyre jobban vigyorogva.

- Annak veszed, aminek akarod – húztam fel az orrom durcásan, mire ő édesen felnevetett.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod – simította hirtelen arcomra a jobb kezét, nekem meg egy pillanatra elállt a lélegzetem.

- Miért mondod mindig ezt? – kérdeztem halkan a szemébe nézve, ő pedig lágyan elmosolyodott. – Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – kacsintott rám mosolyogva. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – nézett mélyen a szemembe és ilyenkor úgy éreztem, hogy tudja. Tudja, hogy kedvelem...

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... – motyogtam zavartan, mert nem mertem kimondani, amire gondoltam, hiszen mi van, ha nem is akart megcsókolni? – Talán...

- Megmutassam? – kérdezte huncutul vigyorogva.

- Mutasd – bólintottam magabiztosan, mert most már tényleg érdekelt, hogy mit akart tenni.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott, aztán derekamra fogva közelebb húzott magához, egyik kezével a nyakamat tartotta, aztán enyhén oldalra billentve a fejét egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár milliméter volt köztünk, én pedig behunytam a szemem, aztán a következő pillanatban már éreztem a meleg leheletet bőrömön, azonban ez egyáltalán nem a szám volt… Megborzongtam a lehelete miatt és vártam, amikor mindennemű figyelmeztetés nélkül a nyakamba hajolt és csókolgatni kezdett. Nekem pedig olyan gyorsan pattant ki a szemeim, ezzel együtt a nevét nyögve, mert pont abban a pillanatban beleharapott a nyakamba. Zihálva vettem a levegőt és úgy éreztem, menten elájulok ma már kitudja hanyadszorra.

HongBin

Meglepődtem, amikor Hyuk konkrétan elküldte mellőlünk Tao–t, viszont boldog voltam. Mert ezek szerint nem csak engem zavart meg, hogy félbeszakította a majdnem csókunk Hyukkal.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordultam felé mosolyogva, ő pedig csak megvonta a vállát, mintha ez olyan kis semmiség lett volna. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – néztem rá vigyorogva és megtettem a várt hatást, ugyanis Hyuk aranyosan elpirult.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vonta meg a vállát, de ezen a mozdulatán már tényleg látszott, hogy csak megjátssza, ezen pedig csak mosolyogni tudtam.

- Ezt vehetem igennek? – csúsztam közelebb hozzá.

- Annak veszed, aminek akarod – durcázva felhúzta az orrát, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, mert annyira gyerekes és aranyos volt ilyenkor. És ott akadt a bökkenő, hogy nem tudtam visszafogni magam a látványára.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod. – Jobb kezemet arcára simítottam, és úgy néztem gyönyörű szemeibe, amik most úgy csillogtak akár a gyémántok. És ezt nem tudtam nem jelzésnek venni. Tudtam, hogy ugyanúgy kedvel, ahogy én őt és pont ezért nem féltem megtenni a következő lépéseket.

- Miért mondod mindig ezt? – Halkan kérdezte, mint aki fél, hogy meghallják. - Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – Kacsintottam rá, mert tudtam, tudtam, hogy ilyenkor mindig elpirul, én pedig önző módon képtelen voltam betelni a látványával. Mindenét az enyémnek akartam. Azt akartam, hogy mindennap gátlástalanul ölelhessem és csókolhassam, úgy hogy nem kell attól tartanom, hogy viszonzatlan, amit érzek. Mindennél jobban akartam Hyukot. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – néztem bele mélyen a szemeibe, amik kíváncsian néztek vissza rám.

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... Talán... – motyogta szemeit lesütve.

- Megmutassam? – kérdeztem vigyorogva.

- Mutasd –bólintott magabiztosan. Szerinte volt csak magabiztos, hisz még nem tudta, mi vár rá…

Elmosolyodtam, miközben derekánál fogva közelebb húztam magamhoz –, bár a padon ez nem volt épp olyan könnyű –, egyik kezemmel nyakát tartottam, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem, hogy könnyebben hozzáférhessek Hyukhoz. Még mielőtt a szájához értem volna behunyta a szemét, én pedig ebben a pillanatban változtattam irányt, és a nyakához hajolva, még mielőtt felfoghatta volna, hogy mire készülök belecsókoltam az érzékeny bőrbe. Amint meghallottam, hogy felsóhajt, éppen hogy egy pillanatra elvigyorodva sikeremen beleharaptam a fehér bőrbe a kulcscsontjánál és óvatosan megszívtam.

- HongBin! – nyögte a fülembe olyan szexi hangon, hogy azt hittem megőrülök, és nem bírom tovább türtőztetni magam, de figyelembe véve, hogy az iskola udvaron vagyunk inkább tovább szívtam annyira a nyakát, hogy meglátszódjon a fehér felületen a folt. Természetesen ez is sokkal egyszerűbb és kevésbé izgatóbb lett volna, ha Hyuk időközben nem karolja át a nyakam és nem mondogatja a nevemet.

Amint elhúzódtam nyakától és arcára emeltem tekintetem, egyszerűen nem bírtam tovább. Hyuk szemei már ködösek voltak ugyanattól a vágytól, ami bennem is tombolt és olyan szerelmesen nézett rám, hogy egyszerűen képtelen voltam nem megcsókolni. És istenem, olyan édes ajkai voltak, hogy úgy éreztem magam, mintha a mennyben lennék csupa rózsaszín habcukorral körülvéve. Sosem hittem, hogy én valaha ilyet fogok érezni egy egyszerű csóktól, ám most mégis megtörtént és egyáltalán nem bántam. Azt kívántam, bárcsak örökké ezeket az ajkakat csókolhatnám. Végül levegőhiány miatt váltunk el, bár egyikünk sem akart ez tény. Láttam Hyuk szemeiben, hogy már szinte képtelen gondolkodni és én is közel voltam ehhez az állapothoz, azonban bármennyire is akartuk folytatni nem lehetett.

- Hyukie – simogattam meg arcát és kedvesen a szemeibe néztem, amik értetlenséget tükröztek, nyílván amiatt, mert nem értette, hogy miért hagytam abba. – Figyelj – fogtam két kezem közé arcát, ő pedig érdeklődve pislogott vissza rám –, hidd el, én is szívesen folytatnám és ezt gondolom tapasztaltad is, hisz biztosan érzed – utaltam rá, hogy épp az ágyékomon ül –, azonban egyrészt suliban vagyunk – világítottam rá az igencsak nagy tényre, ami miatt mintha kicsit észhez tért volna –, másrészt még alig tudunk valamit a másikról… És elhiszed nekem, hogy én elsőnek megszeretnélek ismerni és megkérdezni tőled, hogy lennél–e a barátom? – kérdeztem meg mosolyogva, amit már oly’ régóta megszerettem volna tenni.

- HongBin – nyüszített fel és csak most vettem észre, hogy nem mondta hozzá a hyung–ot, ami valamiért feldobott. – Nagyon szeretnék a barátod lenni! – karolta át szorosan a nyakam, én pedig egy pillanatra megdöbbenve, utána mégis boldogan viszonoztam az ölelését. 

- Köszönöm – susogtam nyakába, mire megborzongott, nekem pedig eszembe jutott, hogy nem kéne újrakezdeni, amit az előbb annyira nehezen befejeztük. Így hát óvatosan eltoltam magamtól, aztán a szemébe nézve folytattam most már kissé nagyobb távolságból.

- Megtennéd, hogy kiszállsz az ölemből? – böktem ki majdnem elröhögve magam.

- Ó, persze! – kapott észbe és gyorsan leügyeskedte magát rólam, majd megállt előttem. – Bocsi – pislogott nagyokat rám.

- Nem kell bocsi, tetszett – kacsintottam rá, megnyalva alsó ajkam. – Egyébként – álltam fel lassan, egyik kezem derekára téve – eléggé látszik a folt a nyakadon, ha közel állok hozzád…

- Úristen! – kapott hirtelen a nyakához, én pedig felnevettem. – Hyung, direkt csináltad ugye? – nyüszített kétségbeesetten.
- Ugyan már, Hyukie – húztam magamhoz mindkét karommal, engedelmesen simulva hozzám, annak ellenére, hogy elvileg haragszik rám. – Így legalább mindenki tudja, hogy foglalt vagy – kacsintottam rá, és megcsókoltam. Édesen nyöszörögve visszacsókolt, miközben újból átfonta a nyakamat. – Már az első pillanatban meg akartalak csókolni – susogtam szájára, amikor elváltunk, mire ő hitetlenül elmosolyodott.
- Komolyan? – kérdezte, és hangjában hallani lehetett a boldogságot.
- Komolyan – bólintottam mosolyogva, majd egy utolsó apró csókot adva, összekulcsoltam a kezünket és elindultam az épület felé. – Most már ideje tanulni, nem gondolod? – kérdeztem huncutul nézve rá, ő pedig csak hitetlenül felnevetett.
- Még ha hagynál tanulni… – rázta mosolyogva a fejét, én pedig megtorpanva szembefordultam vele.
- Mikor nem hagytalak tanulni? Csak most jöttünk össze – vigyorodtam el. – Csak mostantól nem hagylak majd tanulni – kacsintottam rá vigyorogva, és most rajtam volt a sor, hogy nyakamba húzzam a nyúlcipőt, mert már láttam a dühöngő Hyukot, amint kiabálva iramodik utánam.

4. fejezet

HongBin

Épp végeztem az ének órámmal és kifelé tartottam, amikor megpillantottam Taot és SeHunt, amint Hyukkal beszélgetnek, aztán Hyuk otthagyta őket Taoék pedig tovább társalogtak valamiről láthatólag elég bizalmasan. Hamarabb észrevettek, mint ahogy odaértem, így vigyorogva várták, hogy odaérjek.

- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Szia, Bin – vigyorgott sejtelmesen Tao, aki valamiért nagyon rászokott erre, mióta meséltem neki Hyukról. Valószínűleg nem kellett volna… – Mi járatban?
- Láttam, hogy Hyukkal beszéltetek… – próbáltam rávezetni őket, hogy mondják el, miről szólt az a pár perces csevej.
- Igazából csak bemutatkoztunk – vont vállat SeHun.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm, és Taora pillantottam.
- Persze – vigyorgott bólogatva.
- És ugye nem szándékozol a későbbiekben semmi fura dolgot mondani neki? – intéztem szavaimat évfolyam társamnak, aki erre szórakozottan felvonta a szemöldökét.
- Én? Ugyan, soha! – vigyorgott ezerrel, ami most már tényleg idegesített.
- Nem bízom benned – ráncoltam szemöldököm kétkedve. – Már múltkor is megkérdezte Hyuk, hogy miért nézel olyan furán, amikor a folyosón beszélgettünk. - Ajánlom, hogy ne kotyogd ki neki az érzéseim – néztem rá szigorúan, de valamiért nem hatotta meg az a mozzanat, mert felnevetett.

- Ugyan, Bini – karolta át a vállam továbbra is el-el kuncogva magát. – Hát, minek hiszel te engem? Nem szoktam elmondani a titkokat, maximum rávezetem őket a valóságra.

Tudta, hogy ezért a megszólalásáért megütném, így hamarabb elugrott tőlem SeHun védelmébe, mielőtt mozdulhattam volna.

- Miért akarsz mindig bántani?
- Mert megérdemled – feleltem egyszerűen. – Most viszont megyek, sziasztok – intettem, és hátat fordítva nekik hazaindultam.
- Szia – kiáltották utánam mindketten.

Otthon megint unatkoztam, miután átolvastam párszor a történelmet és ezzel le is tudtam a tanulást. Igazán idegesített már, hogy minden délután unatkozok és folyton a tévét vagy a gépet bámulom, így arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy sürgősen találok magamnak valami értelmes hobbit, vagy haverokkal fogom tölteni a délutánt. Ugyan imádtam fotózni, de ezt nem lehet mindig csinálni, így kisebb gondolkozás után arra jutottam, hogy elmegyek néha a délutáni sportokra a suliban, ami nekem ugyan csak első két évben volt kötelező, most mégis kedvet kaptam egy kis kosarazáshoz. Természetesen nem ma, mert most már késő volt.

***

- Tudod – kezdte Hyuk, miközben a folyónál sétáltunk nagyon közel egymáshoz. – Örülök, amiért ilyen jóban lettünk és így megismerhettelek - fordult felém mosolyogva, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mert a lemenő Nap fényében megcsillant a gyönyörű barna szeme, mosolya pedig egyszerűen elrabolta a szívemet. Képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá.
- Én is… nagyon örülök – suttogtam, miközben magamhoz húzva mélyen beszívtam bódító illatát, hogy soha ne felejtsem el. – Hyuk – szólaltam meg újból, amikor ő is átfonta a derekam.
- Igen? – kérdezte felemelve fejét, mire én hátrébb lépve mélyen a szemébe néztem.
Kedvellek.
- Hogyan? – kérdezte nagyokat pislogva, miközben ő is hátrább lépett, ami által kicsúszott a karjaim közül. Megijedtem, hogy elveszíthetem. Féltem, hogy nem fog többé szóba állni velem ezután, hogy megtudta az érzéseimet.
- Én…

… És felébredtem. Nem tagadom, hogy ideges lettem, amiért pont a legérdekesebb résznél keltem fel. Nem tudtam, mégis miért keltem egy órával hamarabb, mint kellett volna, de ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, tök felesleges megpróbálnom visszaaludni, hisz úgy se tudnám meg az álmom végét, pedig igazán érdekelt a végkifejlet… Talán, ha megtudtam volna, hogyan érez Hyuk az álmomban, akkor megpróbáltam volna lassacskán közelebb kerülni hozzá - már hogyha ő is így érez irántam. Kezdett idegesíteni, hogy egyre többet gondoltam a fiúra és minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam, úgy éreztem, hogy fokozatosan még jobban belészeretek. És ez megijesztett. Mert nem tudtam, mire számítsak. Soha az életben nem voltam még szerelmes, így azt hiszem, érthető, hogy féltem az elutasítástól.

Ennek ellenére mégis összeszedtem magamat, hisz ugyanúgy ötven százalék eséllyel el is fogadhatja az érzéseimet, ami miatt felvidultam. Felesleges volt sietnem a készülődéssel, hisz még bőven volt időm, mégis egy órával később már konkrétan szenvedtem, hogy nem tudok mit csinálni, így elindultam a suliba. Ami pedig meglepett, hogy Hyuk is ott sétált az egyik utcában. Gyorsan végignéztem magamon, hogy minden rendben van-e a kinézetemmel, aztán gyorsítva a lépteimen beértem őt.

- Szia, Hyuk – mosolyogtam rá, mire ő meglepődve kapta rám a gyönyörű barna szemeit.
- HongBin hyung… szia – pislogott kettőt, mintha nem hinné el, hogy ott állok alig húsz centire tőle. – Nagyon durva, hogy mindig csak így feltűnsz mellettem, már kezdem azt hinni, hogy követsz, vagy te vagy az őrangyalom…
- Ki tudja… – mosolyogtam sejtelmesen.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogott zavartan, de láttam, hogy már csak szórakozik,hiszen a szeme elárulta. Istenem, annyira gyönyörű szemei vannak!
- Annyira szép… – kezdtem hangosan kimondani a gondolataimat, de szerencsére még éppen észbe kaptam és megrázva a fejem valami mást kezdtem el mondani. – Miért mész ilyen korán? 

Láttam, hogy ráncolja a szemöldökét, amiért nem fejeztem be az első mondatom, de szerencsére nem volt annyira kíváncsi, hogy megkérdezze, mert egy picit megrázta a fejét, aztán mosolyogva válaszolt.

- Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztette le aranyosan a száját, nekem meg megint vissza kellett fognom magam, hogy ne érjek hozzá.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – vigyorogtam. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel?
- Persze, örülnék is neki – mosolygott.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – néztem mélyen a szemébe, neki pedig kitágultak a szemei.
- Én… – makogott láthatólag zavarban. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtotta le a fejét, nekem pedig majdnem az aszfalton koppant az állam. Most komolyan… elszégyellte magát? És úristen, ha most megsirattam...!

- Hülye vagy? – emeltem fel riadtan az állát, ő pedig döbbenten és csillogó szemekkel nézett vissza rám. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni – vallottam be nagyon sok mindent.
- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogott nagyokat.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Azonnal megszüntettem a távolságot köztünk és újfent a karjaimba zártam. Egyszerűen képtelen volna nem ölelni őt egyfolytában. És az volt a szerencsém, hogy ez őt nem zavarta. Ugyanolyan hevesen viszonozta az ölelésemet, mint én, amikor először ölelt meg. Boldog voltam. Tényleg iszonyatosan boldog. Egyre jobban kezdtem elhinni, hogy nincs gondja azzal, amit csinálok vele.
- Szerintem is – suttogta nyakamba, mire én megborzongtam. Komolyan, mintha szándékosan akarna lázba hozni. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne adjam vissza neki azt, amit ő is tesz velem, így leszarva azt, hogy ezzel elárulhatom magam… belecsókoltam a nyakába.


Hyuk

Reggel teljes nyugalomban indultam el otthonról és nem is gondoltam volna, hogy ez változni fog egészen addig, amíg HongBin bárminemű figyelmeztetés nélkül megjelent mellettem, tök természetesen. Az nem számít, hogy nekem majdnem kiugrott a szívem a helyéről, nem dehogyis. HongBin pedig mintha mi sem történt volna sétált tovább azzal a lehengerlően szép mosolyával. Végül meg is említettem neki, hogy mindig csak így feltűnik mellettem. Erre mi volt a válasza?

- Ki tudja… – Én meg majdnem meghaltam. Nem elég, hogy direkt ilyen módon szórakozik velem, még az a földöntúli mosolya is… Tényleg a látványába fogok belehalni egyszer.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogtam enyhén frusztráltan.
- Annyira szép… – kezdett bele valamibe, de sajnos nem fejezte be a mondatot, amit én csalódottan nyugtáztam. – Miért mész ilyen korán?
Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztettem le számat. Azért valamennyire hiányzott SungJae reggeli baromkodása.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – kérdezte, én viszont nem fogtam fel, hogy akarja ezt érteni. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel? – Végül kifejtette, hogy mit szeretett volna érteni az előző mondatával.
- Persze, örülnék is neki – mosolyogtam teljes önkívületben. Előre vártam a péntek reggeleket, amit mostantól HongBinnal tölthetek.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – nézett a szemembe, mire én megdöbbentem. Erre egyáltalán nem számítottam és úgy éreztem, menten elsírom magam.
- Én… – makogtam próbálva valamit kinyögni. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa, mindjárt kibuggyannak a könnyeim.
- Hülye vagy? – emelte fel hirtelen az állam, mire én döbbenten néztem rá. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni.

Esküszöm, majdnem elsírtam magamat, mert ez hasonlított egy szerelmi vallomásra, én pedig iszonyatosan örültem volna, ha tényleg ilyet tenne HongBin.

- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogtam meghatottan.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Hirtelen szelte át azt a minimális távolságot, ami eddig volt köztünk, és újból átölelt, csak most míg az egyik keze a hátamon, addig a másik a hajamban volt. Belém szorult a levegő egy pillanatra, annyira meglepődtem, hogy így szorít magához. Azonban én sem hezitáltam sokat és átkaroltam a nyakát.
- Szerintem is – suttogtam nyakába boldogan, mire megborzongott. Most már biztos, hogy érzékeny a nyaka, így ezt a későbbiekben valószínűleg ki is fogom használni.

A következő pillanatban azonban olyan történt, amire tényleg nem számítottam. Belecsókolt a nyakamba. A térdeim remegni kezdtek és tényleg összeestem volna, ha HongBin nem tart olyan szorosan. Nagyon gyengének éreztem magam. Soha nem éreztem még ilyet. A bőröm azon a helyen, ahol hozzámért egyszerűen felforrósodott és szerintem az arcom is, mert iszonyat zavarban éreztem magam abban a pillanatban.

- Ez… – kezdtem beszélni, de közel sem hangzott valami biztos szónak, mert a hangom is remegett. Ettől függetlenül megköszörültem a torkom és újból megpróbálkoztam a beszéddel. – Ezt miért kaptam? – próbáltam hátrébb lépni, hogy a szemébe nézhessek, de egyszerűen olyan gyengének éreztem magamat, hogy nem bírtam segítség nélkül állni és ahogy láttam, ez HongBint egyáltalán nem zavarta. Sőt, szerintem még örült is.
- Mert megérdemelted – mosolygott csábosan, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a vállában, hogy ne essek össze. Ezt viszont sehogy sem tudtam kimagyarázni, így nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy kedvelem. – Zavarban vagy? – mosolygott továbbra is.
- Persze, hogy zavarban vagyok, mégis mit gondoltál? – Végre normálisan tudtam beszélni. – Te nem így reagálnál, ha valaki csak úgy minden figyelmeztetés nélkül belecsókolna a nyakadba?
- Dehogynem – vágta rá azonnal. – Pontosan azért tettem, mert kíváncsi voltam, hogy te is hasonlóan érzel-e, mikor a nyakaddal teszek valamit. Mert tudod, amikor te csinálod az bennem is hasonló érzéseket kelt, azzal a különbséggel, hogy én nem folyok el – vigyorgott szemtelenül, mire én beleharaptam a nyakába. Nem úgy hogy fájjon, de ne is legyen kellemes.
- Te kis szemtelen! – nézett rám döbbenten vigyorogva, miközben jobb kezét a harapás helyére tette.
- Egyébként… – bontakoztam ki a fiú öleléséből –, ha így folytatjuk, soha az életben nem érünk be a suliba – kacsintottam rá vigyorogva, és előreszaladtam.
- Han SangHyuk! Azonnal állj meg!