HongBin
A
nyári szünet tulajdonképpen elég gyorsan eltelt. Rengeteget
találkoztam a barátaimmal, bulikba is jártam, fejlesztettem a
gitár tudásom és lementünk Busanba, a tengerparthoz a
családommal. Aztán már csak azt vettem észre, hogy holnap újból
suli. Ráadásul az utolsó évem ezen a helyen.
Reggel
hatkor még békésen szunyókáltam a kényelmes ágyamban, amikor
hirtelen kivágódott az ajtó, nekicsapódva a falnak, minek
hatására annyira megijedtem, hogy kiestem az ágyból. Aztán
észrevettem fiatalabbik nővérem, nevén SuBint a szobámban.
– Te
idióta, normális vagy?! – ordítottam rá kitágult szemekkel,
miközben a hátamat dörzsölgetve felkászálódtam a szőnyegről.
– Persze
– vágta rá vigyorogva, s mellém lépve megsimogatta a hátamat
engesztelésképp, majd lehuppant az ágyamra. – Csak én
akartalak felkelteni, hogy elég időd legyen elkészülni és hogy
végre ebben az évben szerezz magadnak valakit a csodálatos
sármoddal – kacsintott rám izgatottan. – Annyira örülnék
már, ha lenne valakid – ábrándozott csillogó szemekkel.
Komolyan, mintha saját magának képzelne el valakit... –
Mondjuk egy vicces, kedves, aranyos és szerető fiatal fiúcska
– mosolygott rám, majd otthagyott.
SuBin
tudja, hogy meleg vagyok. Sőt, lényegében az egész családom, meg
még pár barátom, azonban senki más nem jött még rá, hogy én
akkor most a lányokat vagy a fiúkat szeretem-e. Ez néha olyan
szórakoztató tud lenni.
Végül
felhúztam az egyenruhám, majd a fürdőbe átslattyogva
megcsináltam a hajam, és kihúztam a szemem. Egyrészt, mert jól
néztem ki úgy, másrészt, mert az idolok is sminkelik magukat,
harmadrészt, mert szerettem a szemceruzákat. Ezután lementem
megreggelizni, majd elindultam a suliba.
Útközben
hozzám csapódott ChanShik, KyungSoo, Tao, majd WonShik is. Vidáman
mentünk be a suliba, ahol aztán Tao, Ravi – WonShik így nevezte
magát – és Channie levált tőlünk, mert ők másik osztályba
jártak. KyungSoo-val pedig tovább folytattuk az utunk a másodikra,
amikor is megpillantottam egy fiút. Csak egy pillanatra láttam,
mégis elbűvölt. Még soha nem láttam azelőtt, így csak azt
tudtam elképzelni, hogy elsős, így pedig rögtön ki is vertem a
fejemből az arcát, mert azért kicsit durva lenne, egy nálam négy
évvel fiatalabb fiúval kikezdeni… Sóhajtottam egy nagyot, mire
barátom érdeklődve nézett fel rám, de én csak megráztam a
fejem, és odaköszöntem azoknak, akik nekem is köszöntek.
Az
órák azzal teltek, hogy elmondta az ofő, mire számítsunk az
utolsó évben, mikor milyen vizsgák meg hasonló fontos dolgok
lesznek, meg hogy kitől mit várnak el, aztán két óra múlva haza
is engedtek. A fiúkkal beültünk egy kajáldába, ahol aztán
elütöttük az időt mindenfélével, majd hazamentünk. Otthon még
nem volt senki, így – miután bepakoltam a táskámba a holnapi
tantárgyakat – jobb ötlet híján bekapcsoltam a gépem, ahol
aztán elütöttem az időt, amíg meg nem érkezett SuBin.
Nagyon
szerettem a nővérem, mert tényleg sokat jelentett számomra. Azt
hiszem, mondhatom azt, hogy ő a legjobb barátnőm. Mindent
elszoktunk mondani egymásnak. Ő tudta meg először azt is, hogy
meleg vagyok. SuBin nélkül el sem tudtam képzelni az életem.
Talán még anyáéknál is fontosabb volt számomra.
Így
hát, amikor megérkezett lementem hozzá, hogy nézzük a szokásos
sorozatunkat, majd amikor vége lett úgy döntöttünk készítünk
valami vacsorát, hogy anyának ne keljen ezzel is foglalkoznia, a
munkája után. Aztán olyan hat körül, amikor megjött anya és
apa is nekiálltunk vacsizni. Az idősebbik nővérem jelenleg nem
tartózkodott itthon, ugyanis még Amerikában volt a barátjával.
Másnap
reggel megint csak elintéztem a napi rutinom, majd elindultam a
suliba. Mivel nem volt első két órám, ezért csak KyungSoo-val
találkoztam.
– Izgulsz,
amiért ez az utolsó évünk? – fordultam felé.
– Egy
kicsit – vallotta be pár másodpercnyi gondolkozás után. –
Igazság szerint csak azért, hogy felvesznek-e oda, ahova szeretnék
menni és JongIn miatt.
– JongIn
miatt? – kérdeztem meglepődve. – Miért?
– Tudod,
hogy neki nem ez az utolsó éve és őszintén, miután végeztünk
valószínűleg kevesebbet fogunk találkozni… – motyogta.
– Jaj,
Soo – karoltam át a vállát, kezemmel megborzolva a haját –,
emiatt ne aggódj – mosolyogtam rá. – Biztos, hogy nem lesz
semmi baj. Kai nem fog elhagyni. Szeret téged – néztem mélyen a
szemébe.
– Köszi,
Bin – mosolygott fel rám, aztán belépve az ajtón ő rögtön
megpillantotta szerelmét, így odament hozzá, én pedig folytattam
utamat az eredeti célhoz, azaz az egyik énekteremhez.
A
többiekkel is nagyjából egyszerre mentünk be a terembe, én pedig
azonnal kiszúrtam a fiúcskát –, aki ezek szerint mégsem
elsős. Enyhén megbámultam, de aztán amikor leült mellém
KyungSoo visszatértem, és vele beszélgettem, amíg el nem
kezdődött az óra. Lényegében csak énekelnünk kellett, így ez
egy viszonylag egyszerű órának tudható be, különösen, hogy
most csak bemutatjuk a hangunk a fiatalabbaknak.
Amint
elkezdtem énekelni egy lassú számot, ami szerintem elég jól megy
nekem, rápillantottam a fiúra, aki mondhatni csillogó szemekkel
figyelt engem. Ezen automatikusan elmosolyodtam, mert így legalább
nem csalódtam abban, hogy nem jól éneklem. Ahogy befejeztem kaptam
is egy kisebb tapsot, majd a tanár mondott nekem pár dolgot, hogy
mit fejlődtem és mi hiányzott. Aztán meghallgattuk a többi
osztálytársam is.
Amikor
pedig vége lett az órának szinte mindenki azonnal kisereglett és
már én is felálltam, hogy kimenjek, azonban valaki elém állt.
Enyhén megdöbbentem, amikor ránéztem a fiúra, aki ugyan
fiatalabb volt nálam mégis szerintem ugyanakkora volt, mint én –,
ha nem magasabb.
– Szia
– kezdte, mire én halványan elmosolyodtam, és biccentettem egyet
üdvözlésképp. – Gyönyörűen énekeltél hyung! – mondta
hirtelen, mire én annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra
elfelejtettem levegőt venni, de aztán észbe kapva megráztam a
fejem, és válaszoltam neki: – Köszönöm.
– Oh,
be sem mutatkoztam még – folytatta a beszédet. – Han SangHyuk
vagyok, de inkább csak Hyuk – hajolt meg, mire megint csak
meglepődtem. Oké, hogy fiatalabb, de azért nem kell ennyire
hajlongania.
– HongBin
– mondtam végül. – Lee HongBin – javítottam ki magamat.
– Örülök,
hogy megismerhettelek HongBin hyung – fogta meg a kezem, mire nekem
kihagyott egy ütemet a szívem. – Remélem, jóban leszünk –
mosolygott. Hát, még én hogy remélem!
– Én
is örülök és én is remélem – mosolyogtam vissza rá, majd
elköszönve tőle elindultam a következő órámra, ami angol volt.
Azonban
a nap hátralévő részében nem igazán tudtam semmire sem
koncentrálni. Egész végig Hyuk járt a fejemben. A hangja, a
mosolya, az arca… mindene! Egyszerűen képtelen voltam kiverni a
fejemből. Az a pár mondat visszhangzott a fejemben, amit mondott:
„gyönyörűen énekeltél hyung”. Annyira boldog voltam,
hogy ezt mondta.
Amikor
hazaértem ettem valamit, tanultam, végül pedig gitároztam.
Valamiért úgy éreztem, muszáj most zenélnem. Tulajdonképpen egy
dalt szerettem volna összerakni, de abból végül semmi nem lett,
így aztán egy szöveggel próbálkoztam. De rájöttem, hogy még
szinte semmit nem tudok Hyukról, így azt is félbehagytam.
Feladva
mindent mentem zuhanyozni, majd aludni. Mondhatni az álmaimba
menekültem.
Hyuk
Másnap
a suliban egyre több emberrel kezdtem beszélni, JongUp pedig végre
bemutatott a… nos, a meleg haverjainak. Nagyjából egy magasak
voltak és mindketten folyamatosan vigyorogtak. A szőkésbarna karja
pedig a sötétebb hajú vállán nyugodott. Bárki, láthatta, hogy
szeretik egymást, úgy néztek egymásra.
– Fiúk,
ő itt Hyuk – kezdte padtársam a két tag felé mutatva.
– Sziasztok
– hajoltam meg. – Han SangHyuk vagyok.
– Jung
DaeHyun – mosolyodott el a szőkésbarna hajú.
– Yoo
YoungJae – mutatkozott be a sötét hajú is. – Örülünk, hogy
megismerhettünk!
– Én
is és remélem, hogy jóban leszünk – hajoltam meg újból, aztán
meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít, ezért arra fordultam,
azonban még pont elkaptam a szemem sarkából, ahogy DaeHyun
YoungJae nyakába hajol. Ah, de édesek~!
– Hyuk!
– hallottam újból a nevemet SungJae szájából, aki épp felénk
tartott. – Szia – mondta, miután kifújta a levegőt, aztán
megállt mellette egy barna hajú fiú.
– Ó,
helló – pislogtam még mindig kicsit döbbenten a mellettem lihegő
SungJae-n.
– Azért
kiabáltam, hogy nehogy elmenj – magyarázta meg a fel nem tett
kérdésemet, aztán mögém pillantva észrevette a többi fiút. –
Ó, sziasztok – vigyorodott el, majd visszafordult hozzám, és
miközben átkarolta a vállam elindult velem együtt balra. Én
azért még gyorsan visszafordultam elköszönni YoungJae-éktől.
– Hova
megyünk? – kérdeztem.
– Csak
egy nyugisabb helyre, ahol tudunk beszélgetni – kacsintott, majd
egy pillanatra oldalra fordult a barna hajú fiúhoz, aki még mindig
csendben jött velünk.
– Öhm…
– kezdtem. – Nem mutatnál be neki? – kérdeztem kínosan
SungJae-től.
– Hm
– gondolkozott el egy pillanatra. – Nem – mondta nagy
döbbenetemre –, majd ha nyugodt helyen leszünk.
– Ezt
nem hiszem el…! – suttogtam döbbenten ránézve, ami miatt nem
vettem észre, hogy nekimegyek valakinek. – Uh, ne haragudj –
kértem azonnal bocsánatot… HongBintól. – Ó, hyung…! –
pislogtam, majd gyorsan meghajoltam. – Ne haragudj, jól vagy?
– Hyuk
– mosolyodott el. – Semmi baj, nem fájt.
– Akkor
jó – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.
– Bocs,
de most mennem kell, mert már várnak rám – szabadkozott. –
Majd máskor beszélünk – intett, aztán elsietett.
– Honnan
ismered őt? – kérdezte vigyorogva SungJae, amint elment HongBin.
– Énekről
– pillantottam rá.
– És
hogyhogy ilyen kedvesen viselkedett veled? Mármint – javította ki
magát –, úgy tűnt, mintha jóban lennétek.
– Nos,
csak tegnap találkoztunk.
– Érdekes…
– hümmögött magában, miközben a mellette álló fiúra
pillantott.
– Most
miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül, mert tényleg nem
értettem, mit akar ezzel.
– Semmi,
semmi – mosolygott sejtelmesen, majd gyorsan tovább húzott egy
padhoz, ahol aztán én meg a fiú leültünk, SungJae pedig megállt
előttünk.
– Szóval,
akkor bemutatom IlHoont, a barátomat.
– Hyuk
vagyok – hajoltam meg amennyire tudtam ülve.
– Tudom,
ki vagy – mosolyodott el. – Én Jung IlHoon vagyok, egy évvel
idősebb nálatok és rap és tánc tagozaton vagyok.
– Örülök
a találkozásnak, IlHoon hyung – mosolyogtam én is. –
Egyébként, akkor ti együtt vagytok? – néztem felváltva a két
fiúra, mire IlHoon elvigyorodott, megfogta a fekete hajú karját,
és az ölébe rántotta, aki pedig átkarolta a nyakát.
– Igen
– vigyorgott ezerrel SungJae.
– Ó
– pislogtam –, izé…
És
itt megállt a tudomány, ugyanis ötletem se volt, hogy mi a fenét
kéne ilyenkor mondani. Gratulálni értelmetlen volt, hisz nyilván
nem ebben a pillanatban jöttek össze.
– Nos
– köszörültem meg a torkom. – És mióta vagytok együtt?
– Olyan
fél éve – válaszolt SungJae.
– Gratulálok
– mosolyodtam el.
– Köszönjük
– vigyorgott IlHoon, és egy puszit nyomott a fekete hajú arcára.
Ah, mindenhol szerelmesek...
– Akkor
én most megyek – álltam fel –, sziasztok – intettem, azzal
elindultam oda, ahol órám lesz, azaz tánc. Kíváncsi voltam már,
hogy JongUp tényleg olyan tehetséges-e, mint ahogy mondják.
Még
volt jó pár percem, így kényelmesen át tudtam öltözni, ahol
padtársam már rég készen volt és épp… nos… hátraszaltózott.
Már itt tátva maradt a szám, ugyanis olyan könnyedén csinálta
ezeket a mozdulatokat, mintha épp csak csettintene. Már a karjain látszott, hogy izmos, de amikor a pólója felhúzódott, akkor már tényleg látszottak a kockái.
Miután aztán
tényleg elkezdődött az óra JongUpot azonnal félre hívta a
tanár, mert valami versenyre fog menni és neki külön edzésterve
van. Én csak nyugodtan ácsorogtam a tükör előtt, és figyeltem a
tanárt, aki épp arról magyarázott, hogy mit fogunk csinálni,
amikor is észrevettem, ahogy JongUp kicsit arrébb éppen táncolt,
nyilván. Csak én úgy gondoltam, hogy két év múlva sem fogok
ilyeneket tudni, nemhogy ebben a korban…
