2. fejezet

HongBin

A nyári szünet tulajdonképpen elég gyorsan eltelt. Rengeteget találkoztam a barátaimmal, bulikba is jártam, fejlesztettem a gitár tudásom és lementünk Busanba, a tengerparthoz a családommal. Aztán már csak azt vettem észre, hogy holnap újból suli. Ráadásul az utolsó évem ezen a helyen.

Reggel hatkor még békésen szunyókáltam a kényelmes ágyamban, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, nekicsapódva a falnak, minek hatására annyira megijedtem, hogy kiestem az ágyból. Aztán észrevettem fiatalabbik nővérem, nevén SuBint a szobámban.

– Te idióta, normális vagy?! – ordítottam rá kitágult szemekkel, miközben a hátamat dörzsölgetve felkászálódtam a szőnyegről.

– Persze – vágta rá vigyorogva, s mellém lépve megsimogatta a hátamat engesztelésképp, majd lehuppant az ágyamra. – Csak én akartalak felkelteni, hogy elég időd legyen elkészülni és hogy végre ebben az évben szerezz magadnak valakit a csodálatos sármoddal – kacsintott rám izgatottan. – Annyira örülnék már, ha lenne valakid – ábrándozott csillogó szemekkel. Komolyan, mintha saját magának képzelne el valakit... – Mondjuk egy vicces, kedves, aranyos és szerető fiatal fiúcska – mosolygott rám, majd otthagyott.

SuBin tudja, hogy meleg vagyok. Sőt, lényegében az egész családom, meg még pár barátom, azonban senki más nem jött még rá, hogy én akkor most a lányokat vagy a fiúkat szeretem-e. Ez néha olyan szórakoztató tud lenni.

Végül felhúztam az egyenruhám, majd a fürdőbe átslattyogva megcsináltam a hajam, és kihúztam a szemem. Egyrészt, mert jól néztem ki úgy, másrészt, mert az idolok is sminkelik magukat, harmadrészt, mert szerettem a szemceruzákat. Ezután lementem megreggelizni, majd elindultam a suliba.

Útközben hozzám csapódott ChanShik, KyungSoo, Tao, majd WonShik is. Vidáman mentünk be a suliba, ahol aztán Tao, Ravi – WonShik így nevezte magát – és Channie levált tőlünk, mert ők másik osztályba jártak. KyungSoo-val pedig tovább folytattuk az utunk a másodikra, amikor is megpillantottam egy fiút. Csak egy pillanatra láttam, mégis elbűvölt. Még soha nem láttam azelőtt, így csak azt tudtam elképzelni, hogy elsős, így pedig rögtön ki is vertem a fejemből az arcát, mert azért kicsit durva lenne, egy nálam négy évvel fiatalabb fiúval kikezdeni… Sóhajtottam egy nagyot, mire barátom érdeklődve nézett fel rám, de én csak megráztam a fejem, és odaköszöntem azoknak, akik nekem is köszöntek.

Az órák azzal teltek, hogy elmondta az ofő, mire számítsunk az utolsó évben, mikor milyen vizsgák meg hasonló fontos dolgok lesznek, meg hogy kitől mit várnak el, aztán két óra múlva haza is engedtek. A fiúkkal beültünk egy kajáldába, ahol aztán elütöttük az időt mindenfélével, majd hazamentünk. Otthon még nem volt senki, így – miután bepakoltam a táskámba a holnapi tantárgyakat – jobb ötlet híján bekapcsoltam a gépem, ahol aztán elütöttem az időt, amíg meg nem érkezett SuBin.

Nagyon szerettem a nővérem, mert tényleg sokat jelentett számomra. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy ő a legjobb barátnőm. Mindent elszoktunk mondani egymásnak. Ő tudta meg először azt is, hogy meleg vagyok. SuBin nélkül el sem tudtam képzelni az életem. Talán még anyáéknál is fontosabb volt számomra.

Így hát, amikor megérkezett lementem hozzá, hogy nézzük a szokásos sorozatunkat, majd amikor vége lett úgy döntöttünk készítünk valami vacsorát, hogy anyának ne keljen ezzel is foglalkoznia, a munkája után. Aztán olyan hat körül, amikor megjött anya és apa is nekiálltunk vacsizni. Az idősebbik nővérem jelenleg nem tartózkodott itthon, ugyanis még Amerikában volt a barátjával.

Másnap reggel megint csak elintéztem a napi rutinom, majd elindultam a suliba. Mivel nem volt első két órám, ezért csak KyungSoo-val találkoztam.

– Izgulsz, amiért ez az utolsó évünk? – fordultam felé.

– Egy kicsit – vallotta be pár másodpercnyi gondolkozás után. – Igazság szerint csak azért, hogy felvesznek-e oda, ahova szeretnék menni és JongIn miatt.

– JongIn miatt? – kérdeztem meglepődve. – Miért?

– Tudod, hogy neki nem ez az utolsó éve és őszintén, miután végeztünk valószínűleg kevesebbet fogunk találkozni… – motyogta.

– Jaj, Soo – karoltam át a vállát, kezemmel megborzolva a haját –, emiatt ne aggódj – mosolyogtam rá. – Biztos, hogy nem lesz semmi baj. Kai nem fog elhagyni. Szeret téged – néztem mélyen a szemébe.

– Köszi, Bin – mosolygott fel rám, aztán belépve az ajtón ő rögtön megpillantotta szerelmét, így odament hozzá, én pedig folytattam utamat az eredeti célhoz, azaz az egyik énekteremhez.

A többiekkel is nagyjából egyszerre mentünk be a terembe, én pedig azonnal kiszúrtam a fiúcskát –, aki ezek szerint mégsem elsős. Enyhén megbámultam, de aztán amikor leült mellém KyungSoo visszatértem, és vele beszélgettem, amíg el nem kezdődött az óra. Lényegében csak énekelnünk kellett, így ez egy viszonylag egyszerű órának tudható be, különösen, hogy most csak bemutatjuk a hangunk a fiatalabbaknak.

Amint elkezdtem énekelni egy lassú számot, ami szerintem elég jól megy nekem, rápillantottam a fiúra, aki mondhatni csillogó szemekkel figyelt engem. Ezen automatikusan elmosolyodtam, mert így legalább nem csalódtam abban, hogy nem jól éneklem. Ahogy befejeztem kaptam is egy kisebb tapsot, majd a tanár mondott nekem pár dolgot, hogy mit fejlődtem és mi hiányzott. Aztán meghallgattuk a többi osztálytársam is.

Amikor pedig vége lett az órának szinte mindenki azonnal kisereglett és már én is felálltam, hogy kimenjek, azonban valaki elém állt. Enyhén megdöbbentem, amikor ránéztem a fiúra, aki ugyan fiatalabb volt nálam mégis szerintem ugyanakkora volt, mint én –, ha nem magasabb.

– Szia – kezdte, mire én halványan elmosolyodtam, és biccentettem egyet üdvözlésképp. – Gyönyörűen énekeltél hyung! – mondta hirtelen, mire én annyira meglepődtem, hogy egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, de aztán észbe kapva megráztam a fejem, és válaszoltam neki: – Köszönöm.

– Oh, be sem mutatkoztam még – folytatta a beszédet. – Han SangHyuk vagyok, de inkább csak Hyuk – hajolt meg, mire megint csak meglepődtem. Oké, hogy fiatalabb, de azért nem kell ennyire hajlongania.

– HongBin – mondtam végül. – Lee HongBin – javítottam ki magamat.

– Örülök, hogy megismerhettelek HongBin hyung – fogta meg a kezem, mire nekem kihagyott egy ütemet a szívem. – Remélem, jóban leszünk – mosolygott. Hát, még én hogy remélem!

– Én is örülök és én is remélem – mosolyogtam vissza rá, majd elköszönve tőle elindultam a következő órámra, ami angol volt.

Azonban a nap hátralévő részében nem igazán tudtam semmire sem koncentrálni. Egész végig Hyuk járt a fejemben. A hangja, a mosolya, az arca… mindene! Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Az a pár mondat visszhangzott a fejemben, amit mondott: „gyönyörűen énekeltél hyung”. Annyira boldog voltam, hogy ezt mondta.

Amikor hazaértem ettem valamit, tanultam, végül pedig gitároztam. Valamiért úgy éreztem, muszáj most zenélnem. Tulajdonképpen egy dalt szerettem volna összerakni, de abból végül semmi nem lett, így aztán egy szöveggel próbálkoztam. De rájöttem, hogy még szinte semmit nem tudok Hyukról, így azt is félbehagytam.

Feladva mindent mentem zuhanyozni, majd aludni. Mondhatni az álmaimba menekültem.

Hyuk

Másnap a suliban egyre több emberrel kezdtem beszélni, JongUp pedig végre bemutatott a… nos, a meleg haverjainak. Nagyjából egy magasak voltak és mindketten folyamatosan vigyorogtak. A szőkésbarna karja pedig a sötétebb hajú vállán nyugodott. Bárki, láthatta, hogy szeretik egymást, úgy néztek egymásra.

– Fiúk, ő itt Hyuk – kezdte padtársam a két tag felé mutatva.

– Sziasztok – hajoltam meg. – Han SangHyuk vagyok.

– Jung DaeHyun – mosolyodott el a szőkésbarna hajú.

– Yoo YoungJae – mutatkozott be a sötét hajú is. – Örülünk, hogy megismerhettünk!

– Én is és remélem, hogy jóban leszünk – hajoltam meg újból, aztán meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít, ezért arra fordultam, azonban még pont elkaptam a szemem sarkából, ahogy DaeHyun YoungJae nyakába hajol. Ah, de édesek~!

– Hyuk! – hallottam újból a nevemet SungJae szájából, aki épp felénk tartott. – Szia – mondta, miután kifújta a levegőt, aztán megállt mellette egy barna hajú fiú.

– Ó, helló – pislogtam még mindig kicsit döbbenten a mellettem lihegő SungJae-n.

– Azért kiabáltam, hogy nehogy elmenj – magyarázta meg a fel nem tett kérdésemet, aztán mögém pillantva észrevette a többi fiút. – Ó, sziasztok – vigyorodott el, majd visszafordult hozzám, és miközben átkarolta a vállam elindult velem együtt balra. Én azért még gyorsan visszafordultam elköszönni YoungJae-éktől.

– Hova megyünk? – kérdeztem.

– Csak egy nyugisabb helyre, ahol tudunk beszélgetni – kacsintott, majd egy pillanatra oldalra fordult a barna hajú fiúhoz, aki még mindig csendben jött velünk.

– Öhm… – kezdtem. – Nem mutatnál be neki? – kérdeztem kínosan SungJae-től.

– Hm – gondolkozott el egy pillanatra. – Nem – mondta nagy döbbenetemre –, majd ha nyugodt helyen leszünk.

– Ezt nem hiszem el…! – suttogtam döbbenten ránézve, ami miatt nem vettem észre, hogy nekimegyek valakinek. – Uh, ne haragudj – kértem azonnal bocsánatot… HongBintól. – Ó, hyung…! – pislogtam, majd gyorsan meghajoltam. – Ne haragudj, jól vagy?

– Hyuk – mosolyodott el. – Semmi baj, nem fájt.

– Akkor jó – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.

– Bocs, de most mennem kell, mert már várnak rám – szabadkozott. – Majd máskor beszélünk – intett, aztán elsietett.

– Honnan ismered őt? – kérdezte vigyorogva SungJae, amint elment HongBin.

– Énekről – pillantottam rá.

– És hogyhogy ilyen kedvesen viselkedett veled? Mármint – javította ki magát –, úgy tűnt, mintha jóban lennétek.

– Nos, csak tegnap találkoztunk.

– Érdekes… – hümmögött magában, miközben a mellette álló fiúra pillantott.

– Most miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül, mert tényleg nem értettem, mit akar ezzel.

– Semmi, semmi – mosolygott sejtelmesen, majd gyorsan tovább húzott egy padhoz, ahol aztán én meg a fiú leültünk, SungJae pedig megállt előttünk.

– Szóval, akkor bemutatom IlHoont, a barátomat.

– Hyuk vagyok – hajoltam meg amennyire tudtam ülve.

– Tudom, ki vagy – mosolyodott el. – Én Jung IlHoon vagyok, egy évvel idősebb nálatok és rap és tánc tagozaton vagyok.

– Örülök a találkozásnak, IlHoon hyung – mosolyogtam én is. – Egyébként, akkor ti együtt vagytok? – néztem felváltva a két fiúra, mire IlHoon elvigyorodott, megfogta a fekete hajú karját, és az ölébe rántotta, aki pedig átkarolta a nyakát.

– Igen – vigyorgott ezerrel SungJae.

– Ó – pislogtam –, izé…

És itt megállt a tudomány, ugyanis ötletem se volt, hogy mi a fenét kéne ilyenkor mondani. Gratulálni értelmetlen volt, hisz nyilván nem ebben a pillanatban jöttek össze.

– Nos – köszörültem meg a torkom. – És mióta vagytok együtt?

– Olyan fél éve – válaszolt SungJae.

– Gratulálok – mosolyodtam el.

– Köszönjük – vigyorgott IlHoon, és egy puszit nyomott a fekete hajú arcára. Ah, mindenhol szerelmesek...

– Akkor én most megyek – álltam fel –, sziasztok – intettem, azzal elindultam oda, ahol órám lesz, azaz tánc. Kíváncsi voltam már, hogy JongUp tényleg olyan tehetséges-e, mint ahogy mondják.

Még volt jó pár percem, így kényelmesen át tudtam öltözni, ahol padtársam már rég készen volt és épp… nos… hátraszaltózott. Már itt tátva maradt a szám, ugyanis olyan könnyedén csinálta ezeket a mozdulatokat, mintha épp csak csettintene. Már a karjain látszott, hogy izmos, de amikor a pólója felhúzódott, akkor már tényleg látszottak a kockái. 

Miután aztán tényleg elkezdődött az óra JongUpot azonnal félre hívta a tanár, mert valami versenyre fog menni és neki külön edzésterve van. Én csak nyugodtan ácsorogtam a tükör előtt, és figyeltem a tanárt, aki épp arról magyarázott, hogy mit fogunk csinálni, amikor is észrevettem, ahogy JongUp kicsit arrébb éppen táncolt, nyilván. Csak én úgy gondoltam, hogy két év múlva sem fogok ilyeneket tudni, nemhogy ebben a korban…