7. fejezet

HongBin

- Ha elkaplak, azt nem úszod meg szárazon! – kiabált Hyuk idegesen. Bevallom, nem volt valami kellemes érzés merevedéssel futni, mégsem adhattam csak úgy fel, mert akkor nem érdemelném meg, hogy férfinek nevezzenek.

- Nem is akarok száraz lenni, ha veled vagyok – kiáltottam vissza nevetve, és hátrapillantva rávigyorogtam. Valószínűleg elértem a várt hatást, ugyanis Hyuk mélyen elvörösödött, és szinte azonnal beért.

- Hogy mondhatsz ilyeneket az iskolában? – Olyan közel álltunk egymástól, hogy csupán egy aprócska mozdulatba telt volna összeérintenem szánkat, mégsem tettem, csak sejtelmesen beharaptam alsó ajkam egy részét.

- Bocsi, Hyukie – simítottam végig azon a hihetetlenül puha bőrén –, de sajnos csak rád tudok gondolni, a nemrég történtek miatt – néztem rá jelentőségteljesen, aztán nadrágomra, hogy tudtára adjam, milyen reakciót váltott ki belőlem minden egyes cselekvése. Talán tényleg túl hamar belészerettem. Ez az első látásra szerelem talán tényleg létezik.

- Óhó! – nézett rám gonoszul vigyorogva. – Sajnállak, hyung, de te magad mondtad, hogy ne csináljunk ilyeneket, így sajnos nem segíthetek rajtad. – Úgy nevetett, mint aki tényleg nem tudja, hogy mit tennék meg vele, így ideje volt a tudtára adnom. Egy pillanat alatt döntöttem neki a szekrényeknek, két karját lefogva feje felett, úgy hajoltam arcához.

- Tudod, bármikor megtehetném, hogy hazafele menet elbeszélgetünk, aztán, ha még így is keveset tudnék rólad, akkor szex közben vallatnálak, miközben te csak sikítani tudod a szavakat és azért könyörögsz, hogy ne kérdezgesselek. Mégsem teszem ezt, mert lehet, elijesztenélek vele és szeretném, ha az első alkalommal csakis rám összpontosítanál. – Élveztem, ahogy egyre sűrűbben vette a levegőt, hatalmasakat nyelve, így gondoltam; miért ne élvezze ő is jobban? Hirtelen nyaltam végig nyaka ívén, vigyorogva hajolva el tőle, amiért kiváltottam belőle egy édes nyögést. Még többet akartam. Mindenét akartam, mégsem lehetett, hiszen pont az előbb magyaráztam el neki.

- Utállak – húzta fel durcásan az orrát, ami borzasztóan édes volt, tekintve, hogy még a karjait is keresztbe tette, mint valami kisgyerek.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – mosolyogtam rá, miközben hátrébb lépve megfogtam kezét, és egy padhoz húzva szemből az ölembe ültettem, ami talán nem volt olyan jó ötlet, hisz így olyan helyeken értünk egymáshoz, amit nem az iskolában kellett volna.

- Úgy látom, ezzel a meséddel nem csak nekem akadtak gondjaim, sőt. Neked még nagyobb. – Nevetve hajolt ajkaimra, amit én boldogan viszonoztam, annak ellenére, hogy pár perce csókolóztunk, mégis hiányzott.

- Már nem azért, Han SangHyuk, de szerintem te rohadtul tudod, hogy milyen hatással vagy rám, és ezt örömmel és szemtelenül ki is használod, nincs igazam?

- Eddig nem tudtam, de egyébként igen. – És még képes ilyen huncutul visszavágni, ráadásul kacsintva. Istenem, miért áll neki ilyen aranyosan ez a mozdulat is?

- Ugye tudod, hogy ezt a szemtelen stílust később még bánni fogja a formás kis feneked? – Szavaimat bebizonyítva markoltam bele formás hátsójába, beharapva szám, amiért nem csak neki okozott ez jó érzést. Legalábbis a nyögéséből ezt szűrtem le. Nem érdekelt, hogy mennyire hozom zavarba ezzel a tettemmel, mert várható volt. És ezt Hyuk is nagyon jól tudta. Vigyorogva hagytam, hogy átkarolja nyakamat, arcát pedig nyakhajlatomba fúrva szuszogjon immár jócskán felhevült bőrömre.

- Miért teszed ezt velem? – motyogta úgy, hogy ha nem közvetlen a fülem mellett lett volna, valószínűleg nem hallom meg. Annyira édes, hogy ennyire zavarban van, azok után, amiket tett velem.

- Mert élvezem – nevettem fel, és megcsípve oldalát kényszerítettem, hogy rám figyeljen, majd amint ez megtörtént, azonnal tarkójára fogtam, és lehúztam egy édes csókba. És abban a pillanatban elvesztem. Megszűnt a külvilág, abban a pár másodpercben csak ő és én léteztünk. Boldogan váltam el tőle, majd gondolva egyet álltam fel, kezeimet fenekére csúsztatva, hogy megtartsam. Pár másodpercig egymás szemébe néztünk, így teljesen olyan volt, mintha tudnánk olvasni a másikban, de természetesen mindennek vége kell, hogy legyen.

- Talán ezt tényleg nem itt kéne – mosolygott rám és sajnálatomra, leszállt rólam. Végül is, lesz még erre alkalmunk bőven.

- Van kedved eljönni suli után moziba? – kérdeztem hirtelen, mert úgyis péntek volt, én pedig szerettem volna a szabad pillanataimat egy ilyen értékes személlyel tölteni.

- Nagyon szívesen, de most megyek, és ki kell bírnod a napot nélkülem, mert bármennyire is szeretném, nem hiszem, hogy ha találkozunk, akkor mindenki előtt foglak megcsókolni. Azonban, ha mégis egymásba botlanánk –, ami nagyon valószínű –, az ölelést nem tiltom meg. – Olyan gyorsan hadart, hogy megszólalni sem tudtam a végén, mert azon nyomban el is tűnt, ezáltal magamra hagyva az akkor éppen üres folyosón.

Percekig álltam egyhelyben, úgy hogy igazából semmin nem gondolkoztam, csak bambultam. Aztán észhez tértem, és összekaparva magam indultam meg az első emeletre a szekrényemhez, hogy lerakjam a dzsekim. Nem volt nyitva a terem, így lustán végigfeküdtem az egyik padon, nem törődve azzal, hogy immár jóval több ember lézengett körülöttem, csupán arra figyeltem fel, hogy egyik pillanatról a másikra nehezedett rám valaki. Szemeim azonnal kipattantak, így megpillantva a csípőmön ülő egyént, aki úgy vigyorgott rám, mintha épp be lenne szívva.

- ChanShik! Azonnal szállj le rólam te beteg gyerek! – ültem fel hirtelen, minek következtében nem sok választott el minket egymás arcától. Fintorogva löktem meg mellkasát, aki így hátradőlt a lábaimra.

- Miért vagy ilyen gonosz, Choco? – nézett rám összehúzott szemöldökkel, csücsörítve, de azért leszállt rólam, én pedig végre természetellenes súly nélkül ülhettem fel.

- Mert nem adsz nekem Choco-t – vágtam rá, ami rögtön eszembe jutott a becenevemről. Igazából, most hogy így megemlítettük még van is kedvem enni.

- Most nincs nálam – nevetett fel barátom, majd boldogan huppant le mellém, egyik karját betuszkolva az enyém közé. ChanShik túlságosan szereti a testi kontaktust.

- Akkor mehetsz is – fordítottam el fejem, hogy úgy tűnjön nem érdekel a társasága, közben persze ő is tudta, hogy csak hülyéskedek vele. Végül is, nem hiába vagyunk olyan jó barátok lassan négy éve. Az emlékekre elmosolyodtam, a mellettem levő pedig ezt kihasználva húzta le ölébe karjai közé szorult fejem.

- Felesleges ilyeneket csinálnod, egyszerűen csak mondd ki, hogy szeretsz – vigyorgott rám.

- Nem mondom – makacsoltam meg magam, kiszabadulva karjai közül.

- Akkor mesélhetsz nekem arról, aminek az előbb szemtanúja voltam – nézett rám sejtelmesen, és akkor tényleg nem tudtam, hogy mire gondolhat.

- Miről?

- Amint éppen egy fiúval az öledben kutattátok fel egymás száját jó sokáig. – Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amiért ennyire nyíltan, bárminemű köntörfalazás nélkül ejtette ki azokat a szavakat, amik tényleg megtörténtek, pedig én teljesen abban a hitben éltem, hogy nem látta senki. Hát, azt hiszem, hinni a templomban kell.

- Nos, az… Hát – nem tudtam, mégis hogyan kéne ezt elmondanom –, mit meséljek arról?

- Hát, hogy ki a fiú és miért volt az öledben? – tette karba kezét, nekem pedig nyelnem kellett. Annyira utáltam, amikor felvette ezt a vallató személyiségét, ilyenkor olyan ijesztő tudott lenni.

- Hyuk. És a barátom – mondtam végül, lelkiekben felkészülve a kérdéseire.

- Mégis mióta vagytok együtt, ha ilyen intim pillanatban sikerült megpillantanom titeket?

- Nos – mondtam lassan, hatalmasat nyelve a folytatás előtt –, tulajdonképpen… Hát, hogy is mondjam? – gondolkoztam el látszólag, közben meg azt próbáltam elképzelni, hogy mégis milyen reakciója lesz, amint megtudja, hogy most jöttünk össze. Lehetséges, hogy leüvölti a fejem, amiért megrontottam egy kicsit Hyukot, de lehet, hogy röhögve fog megdicsérni, amiért ilyen könnyen megszereztem magamnak. Jah, csak nekem nem csupán a teste kell, hanem a szíve is. Tényleg nem tudtam, mit fog reagálni. – Egy órája.

- MICSODA?! – kiáltott fel olyan döbbenten, hogy eskü azt hittem, leesik a padról. Azért ilyen heves reakcióra nem számítottam még tőle sem. Tao-tól oké, de GongChantól… – És máris ilyeneket műveltek?! – vette halkabbra, amint ő is észrevette, hogy nem egy ember figyelt fel hangoskodására.

- Igazából már, amikor reggel együtt jöttünk, akkor is voltak érdekes mozzanatok köztünk, aztán durvább is annál, amit te láttál, de… Hyuk nem ellenkezett, nehogy leszidj! – emeltem fel védekezően kezeimet arcom elé.

- Nem akartalak megütni, de… oké. – Olyan hirtelen legyintette meg arcomat, hogy időm se lett volna észrevenni. – Szóval hány éves is?

- Tizenhat, de… – Tanulva az előzőből fogtam le barátom kezeit, amik azt hiszem, már mozdultak volna felém, de szerencsére megvoltak a kellő reflexeim. – Szóval egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy tizenhat éves. Vagyis, igazából vannak nagyon gyerekes megnyilvánulásai, borzasztóan szemtelen és néha olyan mélyen elvörösödik, mint egy lány… – magyaráztam teljes beleéléssel, minden egyes alkalommal magam elé képzelve az aktuális arckifejezését, ami miatt kénytelen voltam elmosolyodni. Teljesen elvette az eszem és rajta kívül nem is nagyon tudok másra gondolni, ami így végzős évembe talán nem a legjobb, hisz az érettségire készülni is kellene. – Mégis, olyan dolgokat művelt, hogy még te is meglepődnél. – Ahogy a mellettem ülőre pillantottam, döbbenten konstatálhattam egy meglepően aranyos mosolyt az arcán, amit nem tudtam hova tenni, hisz az előbb még konkrétan leüvöltötte a fejemet, most meg…

- HongBin. Nem vagyok dühös, örülök – mosolygott rám azzal az igazi, kedves mosolyával, amit mindenki annyira szeretett. – Örülök, hogy végre úgy tűnik téged is utolért az a csoda, amit szerelemnek hívnak. Tudod, már nagyon régóta vártunk a többiekkel erre a pillanatra és bár nem hittem, hogy azonnal ilyen kapcsolatba kerültök egymással, most mégis örülök. – Ahogy végigsimított a vállamon, egy pillanatra azt hittem, elsírom magam a szavai miatt, annyira meghatott. Néha tényleg úgy viselkedett, mintha nem az egyik legjobb barátom lenne, hanem a bátyám, vagy akár az anyám. És ilyenkor nagyon szerettem őt.

- Miért kell neked ilyeneket mondanod? – álltam fel durcásan, bevonulva a termünkbe, leülve a szokásos helyemre, várva a többieket és a nevető ChanShikki-t. Szerencsére az órák hamar elteltek, én pedig mosolyogva vártam a főbejáratnál Hyukie-t, hogy kézen fogva induljunk meg a plázába.

- Hiányoztam? – fogtam két kezem közé arcát mosolyogva, amint elhagytuk a sulit és egy kevésbé forgalmasabb utcába értünk, ahol nyugodt szívvel csókolhattam meg finom ajkait.

- Ühüm – motyogta aranyosan mosolyogva, készségesen viszonozva csókom. Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem, hogy ezalatt az idő alatt felrepültünk egészen a felhőkig.

- Éhes vagy? – kérdeztem tőle, miután elváltunk egymástól, kézen fogva folytatva utunkat.

- Egy kicsit.

- Akkor előtte eszünk valamit, jó? – szorítottam meg kezét, hogy rám nézzen, ő pedig bólogatva mosolygott rám.

Hyuk eszméletlenül édesen tudott enni, én pedig nem tudtam betelni a látványával, szinte komoly lelki erő kellett ahhoz, hogy ne csókoljam le ajkairól az édes szirupot, így csupán ujjaimmal érhettem hozzá, és ha már megcsókolni nem tudtam, lenyaltam kezemről az édes szószt, végig Hyuk szemébe nézve, aki láthatóan elég nagyokat nyelt, rendesen el is vörösödve, amit én csak egy elégedett vigyorral nyugtáztam.

Amint befejeztük az evést, a mozi felé vettük az irányt, ahol közös megegyezés alapján valami thriller-re vettünk jegyet, s miután a popcornt és az italt is kiválasztottuk, helyet foglaltunk a leghátsó ülésekben. Szerencsére ez nem a legújabb film volt, így nem voltunk valami sokan a teremben, az utolsó sorban kimondottan csak mi, rajtunk kívül még talán nyolcan. Elégedetten vigyorodtam el a gondolatra, hogy bármikor hozzáérhetek majd a mellettem ülő szépséghez, de a film kezdeténél még csak a kezét fogtam meg. Hyuk sokszor nevetett fel annak ellenére, hogy inkább ijesztőbb dolgok voltak benne, viszont, amikor egy igencsak szenvedélyes részhez ért a film, megnémult. Én pedig úgy éreztem itt az alkalom, hogy hozzá hajolva csókoljam meg hasonló érzéseket keltve benne, mint, ami a filmben zajlott. Hyuk egyáltalán nem ellenkezett, sőt, még ő húzott közelebb magához, amikor el akartam húzódni tőle, amin csak mosolyogni tudtam.

A film nem volt a legjobb, de egyszer meglehetett nézni. Már sötét volt, amikor kiléptünk a plázából, és hazafele vettük az irányt. Hyuk vidám kedvében lehetett, hiszen énekelgetve lóbálta összekulcsolt kezünket, amit boldogan hallgattam, mert kellemes hangja volt. Férfias, mégis kisfiús. Tökéletesen illett hozzá.

Szóval arra gondolok, hogy mindent meg akarok tudni rólad

Éneklek majd neked, u-hoo, éneklek majd neked u-hoo

Még ha szárazak is az ajkaim, ezt el kell mondanom neked, baby

Rajongok érted, rajongok érted, annyira, hogy elszédülök

Hihetetlenül tetszett, amiért egy olyan dalt énekelt, aminek a szövege pont illik hozzánk, hisz tapasztalatból tudtam, hogy megszédül tőlem, amit örömmel használtam ki minden egyes adandó alkalommal. Ahogyan most is. Boldogan húztam magamhoz derekánál fogva, hogy aztán száját kényeztessem immár a házuk előtt. Sötét volt, tehát nem igazán lehetett volna kivenni, hogy kik vagyunk. Hyuk szenvedélyesen viszonozta a csókot, és erről eszembe jutotta nyaka, amin ugyan még mindig ott díszelgett a folt, most mégis késztetést éreztem, hogy újból kiszívjam nyakát. Azért, hogy emlékeztessem magamat; Hyuk az enyém és nem álmodom, ezért vigyorogva hajoltam nyakára, erősen megszívva azt, aminek hatására újból halhattam azt az édes nyögést, ami kétszeresére növelte szívem dobogását.

- Már megint miért kellett? – nyöszörgött aranyosan, de válasz nélkül hagyva csupán végigsimítottam arcán, majd elvettem derekáról karjaim.

- Szép álmokat, Hyukie – mosolyogtam rá, aztán egy csókot adva homlokára fordultam meg, hogy hazamenjek végig azokat a sorokat énekelve, amiket Hyuk.

Még ha szárazak is az ajkaim, ezt el kell mondanom neked, baby

Rajongok érted, rajongok érted, annyira, hogy elszédülök

Rajongok