5. fejezet

Hyuk

HongBin végül beért és nevetve folytattuk utunk a suliba, ahol aztán leültünk egy padra az udvaron. Kevesen voltak még, elvégre majdnem háromnegyed óra volt  hátra az első óráig. Törökülésben HongBin felé fordultam, ő pedig  mosolyogva figyelt engem.

- Min mosolyogsz?

- Csak örülök, hogy ilyen jóban lettünk – válaszolt egyszerűen, aztán hirtelen felém hajolva nyakamra csúsztatta egyik kezét, amit én csendben tűrtem, mert kíváncsi és egyben izgatott voltam, hogy mit fog tenni. Éreztem, hogy maga felé húz és már reménykedtem, hogy megcsókol, amikor hirtelen megszólalt valaki mellettünk. Azonnal eltávolodtunk egymástól, és zavartan pislogtunk... Tao-ra.

- Mit keresel itt? – kérdezte frusztráltan HongBin, mire Tao elvigyorodott.

- Ugyan Bini, egy suliba járunk – veregette meg a vállát és lehuppant mellé.

- Legalább nem közénk ültél – motyogta HongBin halkan, szeme sarkából pedig huncutul rám pillantott, mire én elpirultam.

- Azért ennyire én sem vagyok gonosz – nevetett fel. – Én sem örülnék, ha beülnél mondjuk SeHun és közém.

- Még szép – vágta rá HongBin és megfogta a kezemet, amit persze Tao nem láthatott.

- Egyébként, hogyhogy ilyen korán benn vagy? – nézett Tao a mellettem ülőre. – Ritkán jössz ilyen korán.

- Volt egy álmom, ami miatt valamiért egy órával hamarabb keltem a megszokottnál és mivel nem tudtam semmit csinálni elindultam a suliba, ám szerencsére Hyuk is akkor ment – vigyorgott rá.

- Hát, akkor jó reggeletek lehetett – hajolt előre, miközben huncutul figyelt minket.

- Foglalkozz már magaddal és inkább tanuljál, mint hogy itt bámulsz minket...! – kelt ki magából HongBin, mire csillapítóan megszorítottam a kezét, hátha lenyugszik. El is vontam egy kicsit a figyelmét, mert pillanatokig a kezünket nézte, aztán hirtelen összefonta ujjainkat,  nekem pedig kihagyott egy dobbanásnyit a szívem. Komolyan nem tudtam, hogy mégis mit érzek HongBin iránt...

- Jól van, jól van... – állt fel a padról feltett kezekkel Tao. – Békén hagylak titeket, csak ne egyél meg. Hyukot nem is hallottam ma még beszélni, lehet, hogy ő szeretné, ha maradnék – kapta rám a tekintetét, azonban azonnal vissza is pillantott kettőnk közé, azaz a kezünkre.

- Nem is ismer.

- Ne haragudj Tao hyung, de... jelen pillanatban tényleg zavarsz minket.

- Hyuk – nevetett fel jókedvűen –, igazán tetszik a stílusod, ezért elmegyek – kacsintott, aztán tényleg elment.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordult felém HongBin, mire én csak mosolyogva megvontam a vállam. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – nézett rám kajánul, én pedig éreztem, hogy elpirulok.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vontam meg a vállam hetykén, mert nem szerettem volna, ha azonnal rájön, hogy tényleg mennyire zavart, hogy Tao idejött hozzánk. Mert hát valljuk be, hogy igenis szerettem volna, ha megcsókol...

- Ezt vehetem igennek? – csúszott közelebb hozzám egyre jobban vigyorogva.

- Annak veszed, aminek akarod – húztam fel az orrom durcásan, mire ő édesen felnevetett.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod – simította hirtelen arcomra a jobb kezét, nekem meg egy pillanatra elállt a lélegzetem.

- Miért mondod mindig ezt? – kérdeztem halkan a szemébe nézve, ő pedig lágyan elmosolyodott. – Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – kacsintott rám mosolyogva. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – nézett mélyen a szemembe és ilyenkor úgy éreztem, hogy tudja. Tudja, hogy kedvelem...

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... – motyogtam zavartan, mert nem mertem kimondani, amire gondoltam, hiszen mi van, ha nem is akart megcsókolni? – Talán...

- Megmutassam? – kérdezte huncutul vigyorogva.

- Mutasd – bólintottam magabiztosan, mert most már tényleg érdekelt, hogy mit akart tenni.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott, aztán derekamra fogva közelebb húzott magához, egyik kezével a nyakamat tartotta, aztán enyhén oldalra billentve a fejét egyre közelebb hajolt hozzám. Már csak pár milliméter volt köztünk, én pedig behunytam a szemem, aztán a következő pillanatban már éreztem a meleg leheletet bőrömön, azonban ez egyáltalán nem a szám volt… Megborzongtam a lehelete miatt és vártam, amikor mindennemű figyelmeztetés nélkül a nyakamba hajolt és csókolgatni kezdett. Nekem pedig olyan gyorsan pattant ki a szemeim, ezzel együtt a nevét nyögve, mert pont abban a pillanatban beleharapott a nyakamba. Zihálva vettem a levegőt és úgy éreztem, menten elájulok ma már kitudja hanyadszorra.

HongBin

Meglepődtem, amikor Hyuk konkrétan elküldte mellőlünk Tao–t, viszont boldog voltam. Mert ezek szerint nem csak engem zavart meg, hogy félbeszakította a majdnem csókunk Hyukkal.

- Kösz, hogy szóltál neki – fordultam felé mosolyogva, ő pedig csak megvonta a vállát, mintha ez olyan kis semmiség lett volna. – Szóval zavart, hogy megszakított minket? – néztem rá vigyorogva és megtettem a várt hatást, ugyanis Hyuk aranyosan elpirult.

- Hát... mondhatni, hogy igen – vonta meg a vállát, de ezen a mozdulatán már tényleg látszott, hogy csak megjátssza, ezen pedig csak mosolyogni tudtam.

- Ezt vehetem igennek? – csúsztam közelebb hozzá.

- Annak veszed, aminek akarod – durcázva felhúzta az orrát, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne nevessek, mert annyira gyerekes és aranyos volt ilyenkor. És ott akadt a bökkenő, hogy nem tudtam visszafogni magam a látványára.

- Annyira édes vagy, amikor ezt csinálod. – Jobb kezemet arcára simítottam, és úgy néztem gyönyörű szemeibe, amik most úgy csillogtak akár a gyémántok. És ezt nem tudtam nem jelzésnek venni. Tudtam, hogy ugyanúgy kedvel, ahogy én őt és pont ezért nem féltem megtenni a következő lépéseket.

- Miért mondod mindig ezt? – Halkan kérdezte, mint aki fél, hogy meghallják. - Nem szokták ezt mondani nekem... Főleg nem ilyen sokszor...

- Akkor szokj hozzá, mert tőlem sokszor fogod hallani, ezt most elmondom – Kacsintottam rá, mert tudtam, tudtam, hogy ilyenkor mindig elpirul, én pedig önző módon képtelen voltam betelni a látványával. Mindenét az enyémnek akartam. Azt akartam, hogy mindennap gátlástalanul ölelhessem és csókolhassam, úgy hogy nem kell attól tartanom, hogy viszonzatlan, amit érzek. Mindennél jobban akartam Hyukot. – És igenis édes vagy, csak te nem látod – néztem bele mélyen a szemeibe, amik kíváncsian néztek vissza rám.

- Tudod, hogy mit akartam csinálni mielőtt Tao megjelent?

- Én... Talán... – motyogta szemeit lesütve.

- Megmutassam? – kérdeztem vigyorogva.

- Mutasd –bólintott magabiztosan. Szerinte volt csak magabiztos, hisz még nem tudta, mi vár rá…

Elmosolyodtam, miközben derekánál fogva közelebb húztam magamhoz –, bár a padon ez nem volt épp olyan könnyű –, egyik kezemmel nyakát tartottam, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem, hogy könnyebben hozzáférhessek Hyukhoz. Még mielőtt a szájához értem volna behunyta a szemét, én pedig ebben a pillanatban változtattam irányt, és a nyakához hajolva, még mielőtt felfoghatta volna, hogy mire készülök belecsókoltam az érzékeny bőrbe. Amint meghallottam, hogy felsóhajt, éppen hogy egy pillanatra elvigyorodva sikeremen beleharaptam a fehér bőrbe a kulcscsontjánál és óvatosan megszívtam.

- HongBin! – nyögte a fülembe olyan szexi hangon, hogy azt hittem megőrülök, és nem bírom tovább türtőztetni magam, de figyelembe véve, hogy az iskola udvaron vagyunk inkább tovább szívtam annyira a nyakát, hogy meglátszódjon a fehér felületen a folt. Természetesen ez is sokkal egyszerűbb és kevésbé izgatóbb lett volna, ha Hyuk időközben nem karolja át a nyakam és nem mondogatja a nevemet.

Amint elhúzódtam nyakától és arcára emeltem tekintetem, egyszerűen nem bírtam tovább. Hyuk szemei már ködösek voltak ugyanattól a vágytól, ami bennem is tombolt és olyan szerelmesen nézett rám, hogy egyszerűen képtelen voltam nem megcsókolni. És istenem, olyan édes ajkai voltak, hogy úgy éreztem magam, mintha a mennyben lennék csupa rózsaszín habcukorral körülvéve. Sosem hittem, hogy én valaha ilyet fogok érezni egy egyszerű csóktól, ám most mégis megtörtént és egyáltalán nem bántam. Azt kívántam, bárcsak örökké ezeket az ajkakat csókolhatnám. Végül levegőhiány miatt váltunk el, bár egyikünk sem akart ez tény. Láttam Hyuk szemeiben, hogy már szinte képtelen gondolkodni és én is közel voltam ehhez az állapothoz, azonban bármennyire is akartuk folytatni nem lehetett.

- Hyukie – simogattam meg arcát és kedvesen a szemeibe néztem, amik értetlenséget tükröztek, nyílván amiatt, mert nem értette, hogy miért hagytam abba. – Figyelj – fogtam két kezem közé arcát, ő pedig érdeklődve pislogott vissza rám –, hidd el, én is szívesen folytatnám és ezt gondolom tapasztaltad is, hisz biztosan érzed – utaltam rá, hogy épp az ágyékomon ül –, azonban egyrészt suliban vagyunk – világítottam rá az igencsak nagy tényre, ami miatt mintha kicsit észhez tért volna –, másrészt még alig tudunk valamit a másikról… És elhiszed nekem, hogy én elsőnek megszeretnélek ismerni és megkérdezni tőled, hogy lennél–e a barátom? – kérdeztem meg mosolyogva, amit már oly’ régóta megszerettem volna tenni.

- HongBin – nyüszített fel és csak most vettem észre, hogy nem mondta hozzá a hyung–ot, ami valamiért feldobott. – Nagyon szeretnék a barátod lenni! – karolta át szorosan a nyakam, én pedig egy pillanatra megdöbbenve, utána mégis boldogan viszonoztam az ölelését. 

- Köszönöm – susogtam nyakába, mire megborzongott, nekem pedig eszembe jutott, hogy nem kéne újrakezdeni, amit az előbb annyira nehezen befejeztük. Így hát óvatosan eltoltam magamtól, aztán a szemébe nézve folytattam most már kissé nagyobb távolságból.

- Megtennéd, hogy kiszállsz az ölemből? – böktem ki majdnem elröhögve magam.

- Ó, persze! – kapott észbe és gyorsan leügyeskedte magát rólam, majd megállt előttem. – Bocsi – pislogott nagyokat rám.

- Nem kell bocsi, tetszett – kacsintottam rá, megnyalva alsó ajkam. – Egyébként – álltam fel lassan, egyik kezem derekára téve – eléggé látszik a folt a nyakadon, ha közel állok hozzád…

- Úristen! – kapott hirtelen a nyakához, én pedig felnevettem. – Hyung, direkt csináltad ugye? – nyüszített kétségbeesetten.
- Ugyan már, Hyukie – húztam magamhoz mindkét karommal, engedelmesen simulva hozzám, annak ellenére, hogy elvileg haragszik rám. – Így legalább mindenki tudja, hogy foglalt vagy – kacsintottam rá, és megcsókoltam. Édesen nyöszörögve visszacsókolt, miközben újból átfonta a nyakamat. – Már az első pillanatban meg akartalak csókolni – susogtam szájára, amikor elváltunk, mire ő hitetlenül elmosolyodott.
- Komolyan? – kérdezte, és hangjában hallani lehetett a boldogságot.
- Komolyan – bólintottam mosolyogva, majd egy utolsó apró csókot adva, összekulcsoltam a kezünket és elindultam az épület felé. – Most már ideje tanulni, nem gondolod? – kérdeztem huncutul nézve rá, ő pedig csak hitetlenül felnevetett.
- Még ha hagynál tanulni… – rázta mosolyogva a fejét, én pedig megtorpanva szembefordultam vele.
- Mikor nem hagytalak tanulni? Csak most jöttünk össze – vigyorodtam el. – Csak mostantól nem hagylak majd tanulni – kacsintottam rá vigyorogva, és most rajtam volt a sor, hogy nyakamba húzzam a nyúlcipőt, mert már láttam a dühöngő Hyukot, amint kiabálva iramodik utánam.