4. fejezet

HongBin

Épp végeztem az ének órámmal és kifelé tartottam, amikor megpillantottam Taot és SeHunt, amint Hyukkal beszélgetnek, aztán Hyuk otthagyta őket Taoék pedig tovább társalogtak valamiről láthatólag elég bizalmasan. Hamarabb észrevettek, mint ahogy odaértem, így vigyorogva várták, hogy odaérjek.

- Sziasztok – köszöntem nekik.
- Szia, Bin – vigyorgott sejtelmesen Tao, aki valamiért nagyon rászokott erre, mióta meséltem neki Hyukról. Valószínűleg nem kellett volna… – Mi járatban?
- Láttam, hogy Hyukkal beszéltetek… – próbáltam rávezetni őket, hogy mondják el, miről szólt az a pár perces csevej.
- Igazából csak bemutatkoztunk – vont vállat SeHun.
- Igen? – húztam fel a szemöldököm, és Taora pillantottam.
- Persze – vigyorgott bólogatva.
- És ugye nem szándékozol a későbbiekben semmi fura dolgot mondani neki? – intéztem szavaimat évfolyam társamnak, aki erre szórakozottan felvonta a szemöldökét.
- Én? Ugyan, soha! – vigyorgott ezerrel, ami most már tényleg idegesített.
- Nem bízom benned – ráncoltam szemöldököm kétkedve. – Már múltkor is megkérdezte Hyuk, hogy miért nézel olyan furán, amikor a folyosón beszélgettünk. - Ajánlom, hogy ne kotyogd ki neki az érzéseim – néztem rá szigorúan, de valamiért nem hatotta meg az a mozzanat, mert felnevetett.

- Ugyan, Bini – karolta át a vállam továbbra is el-el kuncogva magát. – Hát, minek hiszel te engem? Nem szoktam elmondani a titkokat, maximum rávezetem őket a valóságra.

Tudta, hogy ezért a megszólalásáért megütném, így hamarabb elugrott tőlem SeHun védelmébe, mielőtt mozdulhattam volna.

- Miért akarsz mindig bántani?
- Mert megérdemled – feleltem egyszerűen. – Most viszont megyek, sziasztok – intettem, és hátat fordítva nekik hazaindultam.
- Szia – kiáltották utánam mindketten.

Otthon megint unatkoztam, miután átolvastam párszor a történelmet és ezzel le is tudtam a tanulást. Igazán idegesített már, hogy minden délután unatkozok és folyton a tévét vagy a gépet bámulom, így arra az elhatározásra jutottam, hogy vagy sürgősen találok magamnak valami értelmes hobbit, vagy haverokkal fogom tölteni a délutánt. Ugyan imádtam fotózni, de ezt nem lehet mindig csinálni, így kisebb gondolkozás után arra jutottam, hogy elmegyek néha a délutáni sportokra a suliban, ami nekem ugyan csak első két évben volt kötelező, most mégis kedvet kaptam egy kis kosarazáshoz. Természetesen nem ma, mert most már késő volt.

***

- Tudod – kezdte Hyuk, miközben a folyónál sétáltunk nagyon közel egymáshoz. – Örülök, amiért ilyen jóban lettünk és így megismerhettelek - fordult felém mosolyogva, nekem pedig elakadt a lélegzetem, mert a lemenő Nap fényében megcsillant a gyönyörű barna szeme, mosolya pedig egyszerűen elrabolta a szívemet. Képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá.
- Én is… nagyon örülök – suttogtam, miközben magamhoz húzva mélyen beszívtam bódító illatát, hogy soha ne felejtsem el. – Hyuk – szólaltam meg újból, amikor ő is átfonta a derekam.
- Igen? – kérdezte felemelve fejét, mire én hátrébb lépve mélyen a szemébe néztem.
Kedvellek.
- Hogyan? – kérdezte nagyokat pislogva, miközben ő is hátrább lépett, ami által kicsúszott a karjaim közül. Megijedtem, hogy elveszíthetem. Féltem, hogy nem fog többé szóba állni velem ezután, hogy megtudta az érzéseimet.
- Én…

… És felébredtem. Nem tagadom, hogy ideges lettem, amiért pont a legérdekesebb résznél keltem fel. Nem tudtam, mégis miért keltem egy órával hamarabb, mint kellett volna, de ha már így alakult, akkor úgy döntöttem, tök felesleges megpróbálnom visszaaludni, hisz úgy se tudnám meg az álmom végét, pedig igazán érdekelt a végkifejlet… Talán, ha megtudtam volna, hogyan érez Hyuk az álmomban, akkor megpróbáltam volna lassacskán közelebb kerülni hozzá - már hogyha ő is így érez irántam. Kezdett idegesíteni, hogy egyre többet gondoltam a fiúra és minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam, úgy éreztem, hogy fokozatosan még jobban belészeretek. És ez megijesztett. Mert nem tudtam, mire számítsak. Soha az életben nem voltam még szerelmes, így azt hiszem, érthető, hogy féltem az elutasítástól.

Ennek ellenére mégis összeszedtem magamat, hisz ugyanúgy ötven százalék eséllyel el is fogadhatja az érzéseimet, ami miatt felvidultam. Felesleges volt sietnem a készülődéssel, hisz még bőven volt időm, mégis egy órával később már konkrétan szenvedtem, hogy nem tudok mit csinálni, így elindultam a suliba. Ami pedig meglepett, hogy Hyuk is ott sétált az egyik utcában. Gyorsan végignéztem magamon, hogy minden rendben van-e a kinézetemmel, aztán gyorsítva a lépteimen beértem őt.

- Szia, Hyuk – mosolyogtam rá, mire ő meglepődve kapta rám a gyönyörű barna szemeit.
- HongBin hyung… szia – pislogott kettőt, mintha nem hinné el, hogy ott állok alig húsz centire tőle. – Nagyon durva, hogy mindig csak így feltűnsz mellettem, már kezdem azt hinni, hogy követsz, vagy te vagy az őrangyalom…
- Ki tudja… – mosolyogtam sejtelmesen.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogott zavartan, de láttam, hogy már csak szórakozik,hiszen a szeme elárulta. Istenem, annyira gyönyörű szemei vannak!
- Annyira szép… – kezdtem hangosan kimondani a gondolataimat, de szerencsére még éppen észbe kaptam és megrázva a fejem valami mást kezdtem el mondani. – Miért mész ilyen korán? 

Láttam, hogy ráncolja a szemöldökét, amiért nem fejeztem be az első mondatom, de szerencsére nem volt annyira kíváncsi, hogy megkérdezze, mert egy picit megrázta a fejét, aztán mosolyogva válaszolt.

- Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztette le aranyosan a száját, nekem meg megint vissza kellett fognom magam, hogy ne érjek hozzá.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – vigyorogtam. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel?
- Persze, örülnék is neki – mosolygott.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – néztem mélyen a szemébe, neki pedig kitágultak a szemei.
- Én… – makogott láthatólag zavarban. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtotta le a fejét, nekem pedig majdnem az aszfalton koppant az állam. Most komolyan… elszégyellte magát? És úristen, ha most megsirattam...!

- Hülye vagy? – emeltem fel riadtan az állát, ő pedig döbbenten és csillogó szemekkel nézett vissza rám. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni – vallottam be nagyon sok mindent.
- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogott nagyokat.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Azonnal megszüntettem a távolságot köztünk és újfent a karjaimba zártam. Egyszerűen képtelen volna nem ölelni őt egyfolytában. És az volt a szerencsém, hogy ez őt nem zavarta. Ugyanolyan hevesen viszonozta az ölelésemet, mint én, amikor először ölelt meg. Boldog voltam. Tényleg iszonyatosan boldog. Egyre jobban kezdtem elhinni, hogy nincs gondja azzal, amit csinálok vele.
- Szerintem is – suttogta nyakamba, mire én megborzongtam. Komolyan, mintha szándékosan akarna lázba hozni. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne adjam vissza neki azt, amit ő is tesz velem, így leszarva azt, hogy ezzel elárulhatom magam… belecsókoltam a nyakába.


Hyuk

Reggel teljes nyugalomban indultam el otthonról és nem is gondoltam volna, hogy ez változni fog egészen addig, amíg HongBin bárminemű figyelmeztetés nélkül megjelent mellettem, tök természetesen. Az nem számít, hogy nekem majdnem kiugrott a szívem a helyéről, nem dehogyis. HongBin pedig mintha mi sem történt volna sétált tovább azzal a lehengerlően szép mosolyával. Végül meg is említettem neki, hogy mindig csak így feltűnik mellettem. Erre mi volt a válasza?

- Ki tudja… – Én meg majdnem meghaltam. Nem elég, hogy direkt ilyen módon szórakozik velem, még az a földöntúli mosolya is… Tényleg a látványába fogok belehalni egyszer.
- Most nem tudom, mit gondoljak – pislogtam enyhén frusztráltan.
- Annyira szép… – kezdett bele valamibe, de sajnos nem fejezte be a mondatot, amit én csalódottan nyugtáztam. – Miért mész ilyen korán?
Mindig ilyenkor jövök, csak most SungJae-nek nincs első órája, így ő nem tartott velem – biggyesztettem le számat. Azért valamennyire hiányzott SungJae reggeli baromkodása.
- Áh, értem. Akkor ez a reggel lehet az enyém? – kérdezte, én viszont nem fogtam fel, hogy akarja ezt érteni. – Csatlakozhatok mostantól hozzád reggel? – Végül kifejtette, hogy mit szeretett volna érteni az előző mondatával.
- Persze, örülnék is neki – mosolyogtam teljes önkívületben. Előre vártam a péntek reggeleket, amit mostantól HongBinnal tölthetek.
- Ne csinálj ennyi aegyo-t. Túl édes vagy – nézett a szemembe, mire én megdöbbentem. Erre egyáltalán nem számítottam és úgy éreztem, menten elsírom magam.
- Én… – makogtam próbálva valamit kinyögni. – Nem direkt csinálom, ösztönből jön. Ne haragudj – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa, mindjárt kibuggyannak a könnyeim.
- Hülye vagy? – emelte fel hirtelen az állam, mire én döbbenten néztem rá. – Nehogy bocsánatot kérj, egyáltalán nem kell sajnálnod semmit. Én csak elmondtam a véleményemet, mert tényleg iszonyatosan aranyos vagy és ilyenkor mindig hozzád szeretnék érni.

Esküszöm, majdnem elsírtam magamat, mert ez hasonlított egy szerelmi vallomásra, én pedig iszonyatosan örültem volna, ha tényleg ilyet tenne HongBin.

- Én… most egyáltalán nem tudom, hogy mit kéne mondanom – pislogtam meghatottan.
- Én sem, de azt hiszem, ez jó válasz lehet… – Hirtelen szelte át azt a minimális távolságot, ami eddig volt köztünk, és újból átölelt, csak most míg az egyik keze a hátamon, addig a másik a hajamban volt. Belém szorult a levegő egy pillanatra, annyira meglepődtem, hogy így szorít magához. Azonban én sem hezitáltam sokat és átkaroltam a nyakát.
- Szerintem is – suttogtam nyakába boldogan, mire megborzongott. Most már biztos, hogy érzékeny a nyaka, így ezt a későbbiekben valószínűleg ki is fogom használni.

A következő pillanatban azonban olyan történt, amire tényleg nem számítottam. Belecsókolt a nyakamba. A térdeim remegni kezdtek és tényleg összeestem volna, ha HongBin nem tart olyan szorosan. Nagyon gyengének éreztem magam. Soha nem éreztem még ilyet. A bőröm azon a helyen, ahol hozzámért egyszerűen felforrósodott és szerintem az arcom is, mert iszonyat zavarban éreztem magam abban a pillanatban.

- Ez… – kezdtem beszélni, de közel sem hangzott valami biztos szónak, mert a hangom is remegett. Ettől függetlenül megköszörültem a torkom és újból megpróbálkoztam a beszéddel. – Ezt miért kaptam? – próbáltam hátrébb lépni, hogy a szemébe nézhessek, de egyszerűen olyan gyengének éreztem magamat, hogy nem bírtam segítség nélkül állni és ahogy láttam, ez HongBint egyáltalán nem zavarta. Sőt, szerintem még örült is.
- Mert megérdemelted – mosolygott csábosan, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a vállában, hogy ne essek össze. Ezt viszont sehogy sem tudtam kimagyarázni, így nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy kedvelem. – Zavarban vagy? – mosolygott továbbra is.
- Persze, hogy zavarban vagyok, mégis mit gondoltál? – Végre normálisan tudtam beszélni. – Te nem így reagálnál, ha valaki csak úgy minden figyelmeztetés nélkül belecsókolna a nyakadba?
- Dehogynem – vágta rá azonnal. – Pontosan azért tettem, mert kíváncsi voltam, hogy te is hasonlóan érzel-e, mikor a nyakaddal teszek valamit. Mert tudod, amikor te csinálod az bennem is hasonló érzéseket kelt, azzal a különbséggel, hogy én nem folyok el – vigyorgott szemtelenül, mire én beleharaptam a nyakába. Nem úgy hogy fájjon, de ne is legyen kellemes.
- Te kis szemtelen! – nézett rám döbbenten vigyorogva, miközben jobb kezét a harapás helyére tette.
- Egyébként… – bontakoztam ki a fiú öleléséből –, ha így folytatjuk, soha az életben nem érünk be a suliba – kacsintottam rá vigyorogva, és előreszaladtam.
- Han SangHyuk! Azonnal állj meg!